Mikor kiléptünk a kislányommal az üzletből, a gyerekem olyan dologra hívta fel a figyelmem, hogy azóta is a hatása alatt vagyok az esetnek. Teljesen megváltozott az emberekről, de a kislányomról alkotott képem is.
Az üzlet mellett egy idős, szakadt ruhájú férfi ült, lehajtott fejjel. Mellette egy nagy hátizsák volt, tele különböző holmikkal. A bácsi hajléktalan volt.
– Anya, miért ül a földön a bácsi? Valami baja esett? – kérdezte a gyermekem.
– Igen, valami történt vele, de nem vagyok benne biztos, hogy mi a baja. Lehet, hogy csak szomorú – válaszoltam, miközben néztem, ahogyan könnyek csordulnak le a bácsi arcán.
– Lehet, hogy csak melege van és szomjas – szólt az 5 éves, majd odament a hajléktalanhoz, én meg követtem.
– Szia, milyen szép napunk van, igaz? Jó, hogy nem esik. Meleged van? Miért nem mész haza? Nem kellene a földön ülnöd, mert összekoszolod a ruháidat.
A bácsi felnézett, és azt mondta:
– Nincs hová hazamennem, elleszek itt.
– De akkor ez azt jelenti, hogy az utcán élsz, és nincs is hűtőd, amiben az élelmet tartjuk?
Ekkor a kislányom előkapta a kis retiküljét, és elővett pár aprót, ami mindig van nála, és a kezében lévő ásványvizét is odaadta. Majd azt mondta:
– Tessék, itt van egy kis pénz, kérlek vegyél élelmet, nekem a McDonald’s a kedvencem, el kellene menj oda.
Ekkor a bácsi mosolyogni kezdett. A szemei megteltek könnyekkel. Az esetnek még volt pár szem- és fültanúja, így azok az emberek is pénzt adtak a férfinak, ahogyan én is tettem. Mint kiderült, a bácsi nemrég vesztette el a feleségét, és a lakókocsi is amiben lakott, pár napja teljesen kiégett. Azóta, amivel csak tudunk, segítünk a fedél nélkül maradott férfinak.
De a legnagyobb öröm, hogy kiderült az 5 évesemről, az az, hogy mekkora szíve van. És azt is megtapasztaltam, hogy a gyerekek nem tesznek még különbséget ember és ember között, így nekünk, felnőtteknek sem kéne. A gyerekek a jövő, és a kislányomat látva reménnyel tölt el, hogy pár év múlva talán jobb világ lesz.
