A szekrényem egyik felében csak és kizárólag fürdőruhák kapnak helyett. Ezeket egyik nap mind felpróbáltam, de már egyik sem volt jó rám. Csalódott, elkeseredett lettem, még úgyis, hogy a férjem azonnal elszaladt és az egyik butikból több gyönyörű fürdőruhával tért haza. De még jobban kijöttem a sodromból, frusztrálva, megbántva éreztem magam, miközben tudtam, hogy ő csak jót akar.
Ezért teszem közzé ezt a fotót. Igen, ez én vagyok két évvel ezelőtt. Így nézek ki, miközben rendszeresen edzek, de nem úgy, hogy belehalok. Ez vagyok én, mikor egészségesen étkezem, de ha úgy adódik, megeszek egy cheeseburgert, és esténként egy pohár bor is lecsúszik.
Mikor megláttam magamról ezt a képet, elborzadtam. “Narancsbőr”, ez jutott eszembe a képről. “Széles csípő, csíkok” fúúj, hogy nézhetek így ki?
Két év múlva most azt kérdem: “Mi nők, miért mindig a hibáinkat vesszük észre?
Mikor nők között vagyok, szinte mindig megy a panaszkodás: “Jaj, tegnap este megláttam a tükörbe a ráncaimat, a narancsbőrömet, a nagy hasamat, a hajam sehogysem áll.” És a furcsa az, hogy ezek a nők intelligensek, okosak, talpraesettek, és ráadásul gyönyörűek, úgy ahogy vannak.
Miért?
Még az egyetemről ismerek olyan nőket, akik már akkor fogyókúráztak. És csodásan néznek ki. Akkor miért rettegnek? Miért nem esznek szinte semmit?
Az egyik nő rokonom mesélte egyszer, hogy kamaszkorától kezdve szinte mindig elégedetlen volt a testével, amit a lányának is gyakran elmesélt. Amellett, hogy csodás anya, nő, mégis elszomorított, hogy ilyen butaságokkal tömte tele a már kamasz lánya fejét. Ha nem vigyáz, akkor a lánya is úgy nő fel, hogy nem fogja szeretni a testét.
Én viszont nem követem el ezt a hibát a lányommal szemben, neki csak jó dolgokat fogok mondani, hogy milyen szépek, csinosak, ügyesek vagyunk, hiszen nem azt számít, hogy hogyan nézünk ki, hanem, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.
