A Stockholm-szindróma egy olyan pszichológiai reakció, amelynek során a fogságba ejtett személy elkezd azonosulni a bántalmazójával, annak tervével és követeléseivel.
A szindróma nevét egy sikertelen bankrablási kísérletről kapta, amely a svédországi Stockholmban történt, 1973 augusztusában. A Sveriges Kreditbank négy alkalmazottját hat napig tartották túszként az elkövetők a bank páncéltermében.
Szokatlan módon, a szűk egy hét alatt a fogvatartottak és a fogvatartók között látszólag össze nem illő kötelék alakult ki. Az egyik túsz például a svéd miniszterelnökkel folytatott telefonbeszélgetése során azt állította, teljes mértékben megbízik a fogvatartóiban, de attól fél, hogy az épület elleni rendőri támadásban meghal.
Ennél jóval ismertebb az újságbirodalom örökösnőjének, Patricia Hearstnek az esete, ami szintén kiválóan példázza a Stockholm-szindrómát: 1974-ben, tíz héttel azután, hogy a Szimbionéziai Felszabadítási Hadsereg túszul ejtette, a nő segített az elrablóinak kifosztani egy kaliforniai bankot.
A fogalom az 1979-81-es iráni túszválság idején került be a köztudatba, és a TWA 847-es járatának 1985-ös eltérítése után is szóba került. A gép utasait két hétig tartották fogva, aztán, amikor kiszabadultak, többen is azt állították, az eltérítők mellett állnak.
A történelem során számos olyan esetre lelhetünk, ami a Stockholm-szindrómát tanúsítja. A példák pedig gyakoribbak, mint gondolnánk! A szindrómát tanulmányozó pszichológusok úgy vélik, a kötődés akkor jön létre, amikor a fogvatartó megfenyegeti a fogoly életét, aztán elgondolkodik és úgy dönt, hogy mégsem öli meg a foglyot.
A fogvatartott megkönnyebbülése a halálos fenyegetés megszűnése miatt a fogvatartó iránti hála érzésébe csap át, amiért visszaadta neki az életét.
Amint azt a stockholmi bankrablási incidens is mutatja, néhány nap kell csupán ahhoz, hogy ez a kötelék létrejöjjön, ami azt bizonyítja, a korai szakaszban az áldozat túlélési vágya felülmúlja a helyzetet létrehozó személy gyűlöletének vágyát.
A Stockholm-szindróma középpontjában a túlélési ösztön áll. Az áldozatok kényszerű függőségben élnek, és a borzalmas körülmények közepette a ritka vagy apró kedvességeket jó bánásmódként értelmezik.
Valójában a szindrómát nemcsak a fogvatartó és a fogoly közötti pozitív kötődés jellemzi, hanem az is, ahogy a fogoly később védelmezni próbálja a fogvatartottját a fenyegető hatóságokkal szemben. Mintha rosszat tennének vele azzal, ha megszakítják a köztük lévő kapcsolatot.
Ez a negatív hozzáállás pedig akkor erősödik fel, ha a fogvatartónak már semmi haszna nem származik a túszból az „áruba bocsájtásán” kívül, ahogyan ez a politikai túszok esetében gyakran előfordul.