A hangjegyírás története egészen a középkorig nyúlik vissza, az olaszországi Firenze városából származnak az első írásos feljegyzések.

A XI. században egy Guido d’Arezzo nevű olasz bencés szerzetes adott először nevet a zenei dallamok kifejezésére használatos hangjegyeknek. Guido zenetanár és a templomi kórus vezetője is volt, nagyon sokat utazott Olaszországban, és a lehető legtalálóbb módszert próbálta kifejleszteni a zene és az elfelejtett dallamok terjesztése érdekében.

A bencés szerzetes alkalmazta először a négyvonalas vonalrendszert, a hangjegyírást és a szolmizalizációt. A szolmizációt azért találta ki, hogy segítségével jobban eltalálják a tiszta hangokat és az intonációt a tanítványai.

A kotta akkoriban négyvonalas rendszerből állt, később, csak a XVII. században alakult ki a ma is használatos ötvonalas rendszer. Ő vezette be a hatsoros, hexachord hangsort, amelyet ut-re-mi-fa-sol-la néven ismert. A hangok nevét, kivéve a hetediket, egy középkori latin nyelvű himnusz egy-egy sorának első szótagja adta.

UTqueant laxis
REsonare fibris
MIra gestorum

FAmuli tuorum
SOLve polluti
LAbii reatum

Később ezt a hangsort egy hetedik, si hanggal egészítették ki, amely Szent János nevének kezdőbetűiből származik.

Végül nézzük, mi a mostani hangjegyek latin megnevezésének jelentése:

Do – Dominus – Isten;
Re – rerum – anyag;
Mi – miraculum – csoda;
Fa – familias planetarium – bolygók, naprendszer;
Sol – solis – Nap;
La – lactea via – Tejút;
Si – siderae – csillagok.

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.