Ez az eset megmaradt az emlékezetemben, és mindig azon gondolkozom, hogy mi lett volna, ha nem találkozom azzal a férfival.

Úgy emlékszem, 9 éves lehettem, mikor megkértem a mostohaanyámat, hogy vigyen el a könyvtárba. Nem mondhatom, hogy a legszerethetőbb ember volt az életemben, hiszen kitett a könyvtár bejárata előtt, majd azt mondta, hogy menjek be, később utánam jön, kb egy óra múlva. Még azt sem várta meg, hogy bemenjek az épületbe, gyorsan elhajtott.
Mikor megfogtam a kilincset, meghúztam, de az ajtó nem nyílt ki. Ki volt írva, hogy ma a könyvtár egész végig zárva van. Megijedtem, hogy most mit fogok csinálni egyedül az utcán. Félóráig álldogáltam ott, és néztem, ahogyan az autók elhúznak előttem, reménykedve, hogy hátha valamelyikük a mostohaanyám lesz. Ekkor feltűnt egy férfi az utca túlsó oldalán, észrevett, hogy egyedül ácsorgok, majd elindult felém.
Mikor odaért hozzám, megkérdezte:
– Jól vagy? Vársz valakire, hogy hazavigyen?
Én annyira meg voltam ijedve, hogy egy hang sem jött ki a számon.
– Oké, akkor leülök ide, és addig várok, míg utánad nem jön valaki, nehogy valami bajod essen – mondta.
Így telt el némán még a maradék 30 perc, míg mostohaanyám utánam nem jött. Akkor azonnal beültem a kocsiba, nem is néztem a férfira.
De azóta is szinte minden nap eszembe jut, illett volna megköszönöm neki, hogy félóráig vigyázott rám.