Két teljesen különböző családról fog szólni ez a történet, akik nagyon közel laktak egymáshoz.
Az egyik család házában esténként rendszeresek voltak a veszekedések, kiabálások, ajtócsapkodások, a másik család házában viszont legtöbbször béke, nyugalom honolt.
Egyik este a veszekedős család felesége így szólt a férjéhez:
– Te, menj már át a szomszédokhoz, és derítsd ki, hogy mitől van mindig olyan harmónia, béke náluk.
Hogy ne kelljen veszekedni a feleségével, a férfi szót fogadott, így átment a szomszédba, az ablak alatt megállt, hátha lát, vagy hall majd valamit. Az asszony épp az előszoba padlóját mosta fel, de hirtelen átszaladt a konyhába, mert mintha valamit hallott volna. A férj épp a lépcsőről jött le, nem vette észre a fölmosó vödröt, így megbotlott, és az egész vizet kiborította.
Beszaladt a feleség, és így szólt:
– Ne haragudj, drágám, az én hibám, hogy ott hagytam a vödröt.
– Nem, nem, én vagyok a hibás, mert nem néztem szét, mikor lejöttem – válaszolt a férj.
Ezután megcsókolták egymást, átölelték egymást, és közösen feltakarítottak.
A leselkedő szomszéd, látva a jelenetet, elszomorodott. Mikor hazament, az asszony már várta, és meg is kérdezte, hogy mit sikerült kiderítenie.
– Na, mi a titkuk? – faggatózott a nő.
– Az, hogy náluk mindenki elismeri, ha hibázott, míg nálunk mindig, mindenkinek igaza van.
