„Szörnyű napom volt, el szerettem volna tűnni örökre. Ekkor váratlan dolog történt, amely örökre megváltoztatta az életem.”
„Egy nap elhatároztam, hogy feladok mindent… a munkámat, a párkapcsolatomat, a hitemet. Végül az életemet is. Kimentem a közeli erdőbe, és Istent szólítottam.
– Uram, kérlek adj okot, hogy még érdemes tovább élnem, hogy küzdjek, hogy ne adjam fel.
– Néz körül – válaszolta Isten, – látod a páfrányt és a bambuszt?
– Igen – feleltem.
– Mikor elültettem a páfrány és a bambusz magjait, nagyon vigyáztam rájuk. Fényt, vizet adtam, hogy fejlődni, növekedni tudjanak. A páfrány gyorsan kibújt a talajból, és gyönyörű, csillogó zöld leveleivel betakarta a földet. A bambusz még sehol nem volt. De nem adtam fel, hittem, hogy ki fog nőni a földből.
A Teremtő a történetet tovább folyatta, elmesélve azt, hogy két év múlva a páfrány már óriásira nőtt, a bambusz még mindig a föld alatt volt, de a reményt nem adta fel. A harmadik évben még mindig semmi életjelt nem adott a bambusz, ahogyan a negyedik évben sem.
Az ötödik esztendőben egy csíra dugta ki a fejét, és alig hat hónap alatt ebből a kis csírából 30 méter magas fa nőtt. Öt évre volt szüksége, hogy teljesen kifejlődhessen. A gyökerei nagyon erősen kapaszkodtak a talajba, és ez jelentette a stabilitást az életében.
– Verj gyökeret te is, akárcsak a bambusz. Ne hasonlítsd mások életéhez a sajátodat. A bambusznak más céljai voltak, mint a páfránynak. Ő várt arra, hogy nagy és erős fa legyen. Eljön a te időd is, és majd magasra fogsz nőni – mondta Isten.
– Milyen magasra kell nőnöm?
– Milyen magasra nőtt a bambusz? – kérdezett vissza.
– Amennyire csak tudott – válaszoltam.
– Igen! Ha hiszel magadban, nagy dolgokat valósíthatsz meg, nagyra nőhetsz, akár a bambusz!
Akkor jöttem rá, hogy Isten sosem hagy el engem, ezért egyetlen napot sem szabad elpocsékolnom, hiszen ha rossz napom is van, abból tapasztalatot gyűjthetek, ha meg jó napom van, akkor az a legnagyobb boldogság. Örüljünk az életnek, legyünk hálásak minden percért!”
