Van, amikor a testünk jelzései annyira megtévesztőek, hogy még a szakembereknek sem világos, valójában mi húzódik a háttérben. Fontos ilyenkor, hogy hallgassunk a megérzéseinkre – ennek köszönheti ez az anyuka is, hogy még él. Az orvosok ugyanis sorra azzal nyugtatgatták, semmi baja. De ő végig tudta, hogy a tünetei nem normálisak – írja a Wales Online.
Egy év alatt 21 egészségügyi szakembernél fordult meg, míg végül végstádiumú rákot diagnosztizáltak nála, és csontvelő-átültetésre volt szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Jodie Guerrero panaszai egy mély, lüktető fájdalommal kezdődtek, amelyet a jobb karjában érzett. Egy csomót fedezett fel a mellében, de az orvosok azt mondták, ne aggódjon. „Csak egy megduzzadt nyirokcsomó, semmi komoly. De egy kis hang a fejemben azt súgta, hogy valami nem stimmel” – emlékezett vissza az édesanya.
Jodie-t nem hagyta nyugodni a diagnózis, és klinikáról klinikára járt, remélve, hogy valaki komolyan veszi a fájdalmát és kimerültségét. „Gyakorlatilag [mind] azt mondták, hogy hipochonder vagyok. Néhány orvos homályosan fogalmazott, mások antibiotikumot írtak fel és sietve elküldtek. Egyikük azt is sugallta, hogy talán csak a fejemben van a baj. De én tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben” – folytatta az 53 éves nő.
A fájdalom átterjedt a hátára, a lába is zsibbadt, és vizelési ingerzavarai is lettek. „Folyamatos fizikai fájdalom gyötört, szorongtam, depressziós voltam, és őszintén szólva fel akartam adni. Emlékszem, hogy imádkoztam, hátha meghalok álmomban, és így megkímélnek a szenvedéstől” – vallotta Jodie.
2006 szeptemberében végre fény derült az igazságra, de a diagnózis lesújtó volt. Negyedik stádiumú follikuláris B-sejtes non-Hodgkin-limfómát állapítottak meg nála. „Csak sírtam, amikor közölték velem. Azt mondták: ’csodálatos híreink vannak – tudjuk, milyen típusú rákról van szó, és hogyan kell kezelni’. Nem értettem, miért jó hír ez, amíg el nem magyarázták, hogy néha nem is tudják, hol kezdődött a rák. De még mindig negyedik stádiumban voltam. Mindenhol ott volt” – osztotta meg Jodie.
Mire eljutott erre a pontra, az agresszív vérrák súlyos pusztítást hajtott végre a nő testében: átrágta a vállát, megrongálta a keresztcsontját és a jobb csípőcsontját, és felemésztette az S1 ideget, ami a lába zsibbadásának és a lábfeje elejtésének oka volt.
„Ha ezt első stádiumban észlelték volna, talán csak sugárkezelésre lett volna szükségem. De a késedelem miatt kemoterápiára, sugárkezelésre és végül csontvelő-átültetésre volt szükségem, hogy túléljem” – magyarázta Jodie. A kezelés nagyon megviselte, de hatott, és 2007-re az anyuka remisszióba került.
Azonban a tünetei a következő évben visszatértek: ezúttal a rák az egyik gerincidegét támadta meg, elviselhetetlen fájdalmat okozva. 2014 decemberében pedig új rákot, mielodiszpláziás szindrómát (MDS) diagnosztizáltak nála, ami további kemoterápiát és csontvelő-átültetést követelt. Jodie igazi harcosként vágott bele az újabb küzdelembe, és legyőzve a lehetetlent, most ismét remisszióban van.
„94 kemoterápiás kezelést és sugárkezelést kaptam, és több ezer órát töltöttem kórházban. Most naponta 52 tablettát szedek, és hetente plazma-infúziót kapok. Az, hogy életben vagyok, igazi csoda. A transzplantációval csak 5% esélyem volt a gyógyulásra. De itt vagyok, több mint egy évtizeddel később, és még mindig rákmentes” – hálálkodott Jodie, miközben elismerte, a túlélés számára brutális volt. A kezelések és maga a rák ugyanis rengeteg mellékhatást okoztak a testében.
„Az immunrendszerem teljesen leállt, hogy a testem elfogadja a donor csontvelősejtjeit. A gyógyszerek tartanak életben, de emellett mindenre érzékeny vagyok” – magyarázta a nő, akinek szigorú szabályok szerint kell élnie. Nem járhat zsúfolt helyekre, maszkot kell viselnie, amikor elhagyja az otthonát, és családjának is szigorú higiéniai szabályokat kell betartania.
„Ez elszigeteltséget jelent. A legtöbb fertőzést a saját családomtól kapom. Nem mehetek nagy rendezvényekre. Folyamatosan meg kell kérdeznem az embereket, hogy be vannak-e oltva, vagy rosszul érzik-e magukat. Nehéz így fenntartani a barátságokat” – vallja az édesanya, akinek a kislánya is beteg.
Juliát, Jodie tizenéves lányát ugyanis Crohn-betegséggel diagnosztizálták, és amikor a tünetei fellángolnak, immunszuppresszív kezelésre szorul. A két nő összesen 63 súlyos betegséggel küzd, és tucatnyi gyógyszert szednek, hogy megőrizzék az egészségüket. Mindemellett nagyon oda kell figyelniük egymás biztonságára is.
„Ha nem tudjuk magunkat elszigetelni a társadalomtól, vagy én halok meg, vagy mindketten meghalunk. Mivel ennyire sebezhetőek vagyunk, egy olyan otthonra van szükségünk, ahol elszigetelten élhetünk, de mégis közel, biztonságban, hogy ne fertőzzük meg egymást. Enélkül mindketten túl korán meghalhatunk. És itt nem a luxusról van szó, hanem a túlélésről” – fejtette ki Jodie, aki most olyan hivatásos szakembert keres, aki meg tudja valósítani ezt az orvosilag is biztonságos, önellátó, különálló lakóhelyet a családja számára.
Az édesanya arra is törekszik, hogy mindenkinek segítséget nyújtson, aki hozzá hasonló cipőben jár. Kitartó, pozitív és elszánt. Tapasztalatából kiindulva pedig a jobb rákdiagnosztikáért, immunhiányos emberek számára lakhatásért és a betegek jogaiért küzd.
„Kiskorom óta ’félig teli pohár’ típus vagyok. Még a nehéz napokon is tudom, hogy mindennek van értelme. Ha az én utam segítséget jelent másoknak, akkor boldog vagyok. A legtöbb transzplantált beteg nem él sokáig a fertőzések miatt. De jobb lakhatási körülmények és tudatosság mellett remélem, hogy én megdöntöm ezt a statisztikát. A világ egyik leghosszabb életű transzplantált betege akarok lenni” – fogalmazott eltökélten Jodie.
