Van egy kedves régi barátom, aki külföldön él egy pár éve. Egy évben egyszer hazalátogat, és olyankor a régi társaság összeül, mert még mindig közös szálak fűznek össze, és olyan jó találkozni egymással, még ha évente egyszer is. Mesélünk, nagyokat kacagunk, elbeszéljük az élet dolgait, s közben koccintgatunk egy jópofa hideg sörrel.
A barátommal folytatott beszélgetés folyamán mindig eljutunk egy adott pontig, ahol jelentéktelenné válik minden téma, mindketten elcsendesedünk, még egy korty sör az áldott csendben, egy-két mélyebb tekintet, szinte hallható, hogy szívünk is egyszerre kezd dobbanni, összeszorul a torkom – mindketten tudjuk, hogy az igazi beszélgetés csak most kezdődik igazán. És egyikünk megszólal: „na, jutottál valamire…?” – elkezdődött.
S nem arra kíváncsi, hogy mikor megyek férjhez, hogy nőnek a gyerekek, mikor jön a harmadik, mennyi pénzt keresek egy hónapban, ki vált el kitől, hol fogok nyaralni, hanem arra, hogy…
… miért nem képesek az emberek egy radikális változásra, miért csak a felszínen oldják meg, csak a felszínen változnak egy icipicit, hogy pillanatnyilag jó legyen, de aztán mégse változik semmi hosszútávon, s visszaesnek. Miért nem képes az ember egy igazán mély változásra?…amikor elmondtam neki, hogy szerintem minden ember saját maga felelős a változásért önmagában, s én nem tudok felelni az egész emberiségért, azért, hogy az egész emberiség mit tesz.. Akkor eltárgyaltuk, hogy az ember úgy van programozva, hogy az ösztönei vezessék, s főleg a túlélő ösztön, az, hogy nekem legyen jó, én éljem túl, aztán te csinálj amit tudsz, beszéltünk arról, hogy így az egyik ember biztonságának az ára egy másik ember bizonytalansága, és ezért vannak még mindig háborúk, ezért stagnál az egész emberiség ott ahol van, mert mindenki csak azzal foglalkozik, hogy neki legyen valahogy jó…kell legyen valami, amivel mindezt lehet befolyásolni, mert csak az, hogy „emberek vagyunk, ez az emberi természet” nem elég, mert ez leállít mindenfajta tovább kutakodást, elmélyülést…nem tudom, ő se tudja…
…és vajon ez csak egy egyszerű agyi funkció következménye lenne vagy ennél több, mert ha csak egy agyi funkció következménye, akkor miért nem ezt kutatják a tudósok, miért nem használnak más módszereket is gyógyításra gyógyszereken kívül, miért nem gyógyulnak meg teljesen az emberek, mert mindenki csak gondolkodik s magyaráz s tovább kondicionál, s elméletek voltak s mindig is lesznek, s mindenki olyan jó abban, hogy bort igyon s vizet prédikáljon, mert hiszen ők maguk se tudják, mert ha tudnák más is tudná…mert gondolati szinten nem lehet semmit megoldani, s ha ezt tudják, miért nem csinálják, mert ha egy is tudná, a többi már automatikusan csinálná magától, elég ha egy tudná, de napjainkban miért nem születik már meg az az EGY, aki tudja…s én sem tudom, ő se tudja…
…s elvégre mi is az, hogy normális? És hol a határ? És honnan tudjuk, hogy éppen nem az a normális, ahogy most viselkedik az emberiség, ahogyan most definiáljuk önmagunkat, ahogy most él? Hátha az a normális, hogy ne legyenek ösztöneink, hogy ne tiporjunk el másokat saját biztonságunk árán, hátha az egészség a normális?…és aki beteg és dekompenzálódik, akkor a normális mit kompenzál?…és miért van az, hogy egyesek megbetegednek s mások nem, mert elméletek vannak s lesznek, de ezek mindig ott lesznek, hogy leálljunk a kereséssel s mélyebbre keressük ennek az okát…nem tudom, ő sem tudja…
Lassan csúszik ez a sör… mert akárhogy is magyarázom, hogy ez így szép és jó, de hiába magyarázom el ezt Piri néninek, aki az imént érkezett kisbusszal a rendelőbe, mert nem fogja érteni, s az ő gyógyulásában ez nem segítene…igen, mert én sem értem s nem tudom, mert ha tudnám, Piri néniben megtörténne a változás akármit csinálnék…de ne aggódjak, mert ő se érti, s ő se tudja…
Még egy korty sör s már-már szikrázik a levegő, s azon kapjuk magunkat, hogy mindketten magyarázzuk a bizonyítványunkat, próbáljuk mindhiába meggyőzni egymást a magunk igazáról, s amikor ezt tudatosítottuk és kimondtuk, tudtuk, hogy azért van így, mert nem ugyanarról az igazságról beszélünk, mert csak megint egy gondolat, ami meg szeretne győzni egy másik gondolatot, ez csak az elme csalfa játéka, ami távol áll az igazságtól…mert, ha ismernénk mindketten a választ, az igazságot, nem vitatkoznánk…de egyikünk se tudja…
Én a lélek híve vagyok, és a kapcsolatoké, amik összetartanak. Szerinte nem létezik lélek, sem kapcsolat. Ez is csak az elme illúziója, ami, azért mert nem bírja elviselni azt, hogy külön vagyunk, létrehozta a kapcsolat fogalmát önmagunkkal, másokkal, hogy elviselhető legyen az „én”, a „külön”. Minden Egy. Csak az ember akar mindig külön válni, és minden fajta kapcsolat pedig, függőséggel jár. Még a terápiás kapcsolat is, még az önmagunkkal való kapcsolat is. De akkor miért nem gyógyítunk másképp? Igen, mert ez az emberi természet, mindenki azt csinál, amit tud, emberek vagyunk, el kell fogadjuk. De honnan tudjuk, hogy ez a normális emberi természet, s nem az, hogy minden egy nagy Egy?…mert ha tudnánk, teljesen más lenne, de nem tudjuk…én sem, ő sem…
Mint minden évben, valahol itt megáll a beszélgetés… tudjuk, hiába minden egyéb további gondolat…de minden évben valamit megmozgat bennem, felkavar, mert sok mindennel én sem vagyok a helyén ebben az életben. Mert valóban, ha tudnám, világos lenne, mint egy üde napsütés. Nekem is, neki is. Közben könyvcímeket cserélünk, hogy hol olvashatnánk még utána, merre is keressük minderre a választ.
Lassan elfogytak a sörök is, kicsit csalódottan, hogy semmire se jutottunk, elbúcsúzunk egymástól, és két puszi között elhangzik a feloldozás: „gondolkozz majd el rajta, én is elfogok” – tudom, hogy még nincs vége, még megtudhatunk valamit.
Azon az éjjel nem tudtam aludni, hemzsegett az agyam a gondolatoktól, de tudtam, hogy haszontalanok. A szívemre figyeltem: lángolt és csend volt odabenn és béke. Talán ő tud valamit…
Birtalan Katalin
