Az egyetem befejeztével több diák is szép karriert futott be, és egy nap eldöntötték, hogy meglátogatják egykori professzorukat, mentorukat, aki sokat segített fiatalabb korukban. A tanáruk is szívesen fogadta a fiatalokat, azonban a beszélgetés egy idő után átcsapott panaszkodásba, elégedetlenkedésekbe, mert az egykori hallgatók szerint nem könnyű helyt állni a munkahelyükön, amely nagyon sok stresszt is okoz.
A professzor kávéval kínálta neveltjeit. Miután végighallgatta a mondandójukat, kiment a konyhába, egy nagy kancsóba behozta a kávét, és a tálcán a csészéket. Ezek között volt azonban porcelán, műanyag, üveg, kristály. Egyik drága, a másik egyszerű készítésű, és volt rafinált csésze is. Majd arra kérte a diákjait, hogy mindenki szolgálja ki magát.
Mikor mindenki kitöltötte a maga kávéját, a tanár úr így szólt:
„Nem tudom észrevették-e, de az összes értékes csészének tűnő eltűnt a tálcáról, ezekből isszák a kávéjukat. Az olcsónak, egyszerűnek tűnő csészéket nem akarták megfogni. Az normális, hogy azt választjuk, ami a legjobb nekünk, de azt tudniuk kell, hogy egyben ez is a problémánk, a stressz forrása.
Azt azonban jó ha tudják, hogy a csésze minősége, értéke nem befolyásolja a kávé ízét. Attól még nem lesz finomabb, ha porcelánból isszuk ki. Maguk valójában a kávéért kellett volna nyúlniuk, nem a csészéért, de tudatosan mégis a legdrágábbnak tűnő csészéket választották.
Nos, az élet olyan, mint a kávé. A munkahely, a pénz, a rang, mind-mind a csészéket jelképezik. Ez csak a külcsín, ami bennünk van, az az igazi élet. Ha mindig csak a csészéket vesszük figyelembe, akkor nem tudunk igazán örülni az életnek. Igyekezzenek egyszerűen, szeretetben és segítőkészen élni az életüket, a többit meg bízzák a Jóistenre.”
