Pogány vagyok, de nem ezért hagytam abban az imádkozást, és a születésnapi köszöntők írását a Facebookon.
Egy olyan világban élünk, ahol számtalan dolog történik online. Manapság már szinte bűn az, ha valakinek nincs Facebookja, amely valljuk be, sokszor azért jó, hogy távoli rokonokról, ismerősökről képeket, infókat láthassunk, mintegy követve az életüket.
Már elmúltak azok az idők, mikor nem volt ahonnan tudnunk, hogy egy régi ismerősünket eljegyezték, vagy kimondták a válásukat, netán azt, hogy még mindig egyedülálló.
És ha találkozunk az illetővel, akkor képmutatóan megkérdezzük, hogy “mi történt veletek, olyan cukik voltatok együtt”, pedig minden részletet ismertünk. Vagy a másik: “Nem is tudtam, hogy voltál idén Hawaii-on”, pedig tisztában voltam azzal, hogy ebben az évben már ez a harmadik útja a szigetre, csak az érdekelne, miből megy annyiszor és hogy van annyi szabadnapja.
Pár hónapja azonban új szabályt léptettem életbe, így elhatároztam, hogy nem írok születésnapi köszöntőket a Facebook ismerőseimnek, ha csak nem szakítok időt rájuk, és nem látogatom meg, vagy ha nem hívom fel telefonon őket.
Mindezt azért tartottam fontosnak bevezetni, amiért felhagytam az imádkozással is.
A szüleink úgy döntöttek, hogy sem engem, sem pedig a bátyámat nem keresztelnek meg. Így nem jártunk templomba, és nem részesültünk vallási nevelésben, csak annyit tanítottak meg nekünk, hogy legyünk mindenkivel kedvesek és együttérzőek. Noha a közeli családom nem volt vallásos, azért akadtak távoli rokonok, akik úgy gondolták, hogy meg kell menteniük engem a kárhozattól, ezért volt úgy, hogy vasárnaponként elcipeltek a templomban, igyekezve belém nevelni a keresztény hitet.
Oda jutottam, hogy esténként imádkozni kezdtem. “Drága Istenem…” kezdtem az imámat, majd minden családtagot felsoroltam, azokat is, akiket személyesen nem ismertem, hogy az Úr vigyázza lépteiket. Nem is az imádkozással volt a baj, hanem hogy mindenkit fel kellett sorolnom, és ha valakit véletlenül kihagytam, bűntudat lett úrra rajtam. És ettől szorongóvá kezdtem válni, hiszen hogy is ne érintsen rosszul egy fiatal lányt, ha ilyen terhet kell cipelnie.
És ezt tapasztaltam meg 15 év múlva is, mikor a Facebook ismerősöknek üzenetet kellett volna írnom a születésnapjukra. Szorongani kezdtem, és nem számított, hogy életemben nem találkoztam az illetővel, egyszerűen muszáj volt írnom neki. És ismét szorongani kezdtem…
Tudom, hogy nem csak én küzdök ezzel a problémával, ezért is szeretném most megfogalmazni azt az üzenetet a világnak, miszerint mi lenne, ha több időt szakítanánk egymásra, azokra az emberekre, akiket szeretünk, akik fontosak számunkra. Ha valahol azt hallom, hogy egy családnak szüksége van segítségre a bolygó másik szegletében, akkor behunyom a szemem és megpróbálok pozitív, segítő energiákat küldeni nekik, és együttérezni velük. Közben hálát érzek, hogy az én életemben szinte minden meg van. Úgy gondolom, hogy ennek jóval több értelme van, mint automatikus köszöntőket küldeni az ismeretleneknek, mert ez szívből, szeretetből jön, ami a legfontosabb dolog a világon.
Szerző: Kenni Linden
