A 31 éves Jessie Ashcroft a kanadai Toronto közelében él férjével és két gyerekével – a 3 éves Dawsonnal és az 1 éves Goldie-val. A család a nő szüleinek szomszédságában él, hogy Jessie segíthessen gondját viselni cerebralis paresisben szenvedő öccsének, a 30 éves Daniel Bylsmának.
Jessie Ashcroft divatmenedzsmentet tanult, és négy évig egy ruházati boltot vezetett, mielőtt családot alapított. Azt azonban mindig is tudta, hogy nem akar messzire költözni a családjától, hogy segíteni tudjon az öccse gondozásában.
Daniel sem járni, sem beszélni nem tud, és állandó gondozásra van szüksége. A cerebralis paresis olyan idegrendszeri sérülések gyűjtőneve, melyek az idegrendszer fejlődése során következnek be, jellemzően a születés előtt, a szülés közben, vagy közvetlenül azt követően.
Daniel esetében az orvos nem tudta, hogy a magzat posterior pozícióban van, vagyis az arca az anya hasa felé néz, ami nem ideális pozíció, és amikor megszületett, a nyaka ernyedten lógott. Egy évvel a születése után az orvosok felfedezték, hogy az agyhullámai rendellenesek, és élete első öt évében sok időt töltött kórházban.
„Én csak 13 hónappal voltam idősebb Danielnél, így nem voltam abban a korban, hogy a szüleim leültethettek volna, és elbeszélgethettek volna velem arról, hogy Daniel más, mint én” – mesélte Jessie. Ennek ellenére a testvérek között mindig is erős volt a kötelék. „A családom mindig mindenbe bevonta Danielt, amit csináltunk” – magyarázta a nő a The Epoch Times-nak.
A család több áttörést is tapasztalt Daniel állapotával kapcsolatban, de legalább ugyanennyi csalódás is érte őket az évek során. Amikor még nagyon kicsi volt, Daniel képes volt kúszni, kinyitni egy szekrényt, és kipakolni a benne lévő dolgokat a padlóra, de miután egy alkalommal átesett egy kisebb műtéten, elveszítette ezt a képességét. Ugyanakkor általános iskolás koráig egy keveset járni is tudott – körülbelül 10 lépést egyszerre egy járókeret segítségével, de amint elérte a pubertást, a teste nem tudott lépést tartani a hirtelen növekedéssel.
21 éves korában Daniel egészsége ismét rohamosan romlani kezdett, lefogyott, és letargikussá vált. Két évbe telt, mire az orvosok rájöttek, hogy gyomorégéstől szenved, és ez az időszak nagyon ijesztő volt a család számára.
„Láttam, hogy a szüleim teljesen kimerültek. Emlékszem, hogy voltak pillanatok, amikor kisírtam a szememet, annyira megrémültem a gondolattól, hogy elveszíthetem őt- Bizonyos értelemben úgy tekintettem rá, mint a saját gyerekemre, és a szeretet, amit iránta érzek, nagyon hasonló ehhez” – mondta Jessie.
A szülők még korábban építettek egy kisebb lakrészt az otthonukhoz, ahová a nagyszülők beköltözhettek, hogy segíteni tudjanak Daniel ápolásában, így a házaspár időnként még randi estéket is megengedhetett magának. Amikor Jessie randevúzni kezdett mostani férjével, már a kapcsolatuk elején elmondta, hogy nem akar messzire költözni a családjától. Amikor 2020-ban teherbe esett, először a férfi szüleihez költöztek, de 2021-ben, amikor a nagyszülők visszaköltöztek a városba, a család átalakította a számukra kialakított lakrészt, hogy beköltözhessenek.
Jessie és az édesanyja egész nap gondoskodnak Danielről, beleértve az etetést, fürdetést, fizioterápiát, ugyanakkor igyekeznek mindig izgalmassá tenni a napjait, ezért különböző programokat találnak ki. „Anyukám foglalkozik a reggeli ébresztéssel. Én reggel 10-kor érkezem… elvégezzük a fürdőszobai rutinját, ami négytől hat óráig is eltarthat, de ez nagyon fontos Daniel számára, mert rengeteget küzd a gyomorégéssel, emésztési zavarokkal és a fájdalommal” – magyarázta Jessie mindennapi rutinjukat. Azt is hozzátette, hogy ő gondoskodik a mosásról, miközben az édesanyja főz.
Ami a kommunikációt illeti, Daniel csak szemkontaktus és kéznyújtás révén képes érintkezni a környezetével, de Jessie azt mondja, ugyanúgy beszél az öccséhez, mint bárki máshoz, és úgy gondolja, minden szavát megérti, csak nem képes válaszolni.
„Néha talán egy kicsit lassan dolgozza fel az információt, de máskor, amikor egy vicces megjegyzést teszek, pontosan akkor nevet, amikor kell. Ezek a pillanatok nagyon különlegesek a számunkra, mert ez megerősíti, hogy Daniel érti, ami körülötte történik. Csak bizonyos értelemben csapdába esett a saját testében.”
Jessie annak is örül, hogy a gyerekeinek lehetőségük van a nagybátyjuk közelében felnőni, és megismerni őt.
„Néha a mozdulatai és a hangok, amiket kiad, megijesztik őket. de a legtöbbször példát mutatok nekik; látják, hogy érintkezem Daniellel, hogy bánok vele, és olyan gyönyörű látni, ahogyan felmásznak rá, vagy ahogyan gondoskodóan viselkednek vele. Nagyon izgatott vagyok, hogy a gyerekeim Daniel mellett nőhetnek fel, mert szerintem sok fontos életre szóló leckét és értéket tanít nekik, olyanokat, amelyeket sokan mások nem tanulnak meg egész életük során” – magyarázta.
Bár természetesen vannak rossz napjaik, alapvetően áldottnak érzik magukat. „Mindig is a hitünk tartott minket életben. Ezt az életet szánták nekünk, és Isten mindent eltervezett. Néha dühösnek és legyőzöttnek érzem magamat, és azt kérdezem magamtól: Miért teremtette Isten ilyennek Danielt, és miért tette ilyen kihívássá az életünket? De ugyanakkor nem tudnánk pozitívan élni ezt az életet, ha nem hinnénk Istenben.”
A család már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy soha nem küldik Danielt olyan intézetbe, ahol mások gondoskodnának róla, és Jessie készen áll rá, hogy átvegye szülei helyét öccse gondviselőjeként, ha eljön az ideje. Olyankor, amikor úgy érzi, hogy az egész élete szó szerint az öccse körül forog, emlékezteti rá magát, hogy ez az ő története is.
„Nem számít, milyen nézeteket vallasz, mindenki életének van értéke és célja. Nekem személy szerint az is segít, ha beszélgetek Istennel. Még ha nem is érzed mindig a jelenlétét, ott van, és meghallgat” – mondta Jessie.
