Egy egyedülálló ohiói nő örökbe fogadott egy 4 éves, végtagok nélküli kislányt Indiából, aki állítólag soha nem mosolygott. A dolgok más fordulatot vettek, amikor a nő az örökbefogadott gyermekével visszarepült szülővárosába.
Mi a legrosszabb emléked gyerekkorodból? Az emberek gyermekkori élményei alakítják azt, ahogyan a világra tekintenek. Ezek az emlékek örökre velük maradnak, és befolyásolják a személyiségük fejlődését. Ha egy gyermeknek vidám gyermekkora volt, nagyobb valószínűséggel sugároz pozitív energiát a tettei révén, miután felnő.
Másrészt, ha egy gyermek olyan traumatikus eseményeken megy keresztül, mint a szülei halála, a fájdalmas emlékek örökre vele maradnak. A mai történetben szereplő nő ugyanezen ment keresztül, de nem hagyta, hogy a szenvedés letörje. Lehetőséget csinált belőle, hogy segítsen a körülötte élő gyerekeknek, akiknek nehéz gyerekkoruk volt.
Amikor Jacqui McNeill 12 éves volt, édesanyja szívelégtelenségben elhunyt, így a kislány egyedül maradt tíz testvérével. A gyerekek nem voltak felkészülve édesanyjuk hirtelen halálára. Hiányzott nekik anyjuk szeretetének melegsége, de McNeill mindent megtett, hogy hét fiatalabb testvére számára ott legyen.
McNeill anyai figurává vált az életükben, szeretettel és gondoskodással árasztotta el őket, nem is sejtve, hogy ez hosszú távon milyen hatással lesz rá. Mivel nem volt senki, aki gondoskodott volna róla, szíve végül dühvel telt meg.
Szerencsére megnyugvást talált, amikor a középiskola elvégzése után csatlakozott egy vallási közösséghez, hogy apáca legyen. Nem is sejtette, hogy ezt az utat választva le kellett mondania arról a vágyáról, hogy anya legyen.
Miközben McNeill az apácává válás útját járta, rájött, hogy „szegény életet” kell élnie, ami azt jelentette, hogy nem lehet gyereke. Visszaemlékezett:
„Az emberek átjöttek látogatóba, és én egész idő alatt a kezemben tartottam a babákat, vagy játszottam a gyerekekkel. Amikor elmentek, csak sírtam, mert annyira fájt a tudat, hogy azt mondtam: ‘Hajlandó vagyok arra, hogy ne legyenek gyerekek az életemben'” – emlékezett vissza a nő.
Hamarosan Indiába repült, hogy néhány hónapig fogyatékkal élő gyerekekre vigyázzon egy nevelőotthonban. Teréz anyától inspirálva úgy érezte, hogy az embereknek szeretniük kell ezeket a gyerekeket, mert a legjobbat érdemlik. A fiatal nő szerette volna örökbe fogadni az összes gyönyörű gyermeket, akikkel ott találkozott, de ez lehetetlen volt.
McNeill gyermekkora óta anya akart lenni, és az Indiába való repülés arra késztette, hogy elhiggye, örökbe fogadhat egy gyermeket a nevelőotthonból, ahol dolgozott.
Miután betöltötte a 25. életévét, Indiában benyújtotta az örökbefogadási papírokat, és várta, hogy sorra kerüljön, és örökbe fogadhasson egy babát. Nem is sejtette, hogy álma nem válik valóra ilyen gyorsan. Az apácának két évet kellett várnia, mire találkozhatott egy babával. A folyamat során azzal is szembesült, hogy nehézséget okozott neki, hogy pénzt gyűjtsön a baba örökbefogadásához.
A legtöbb szervezet nem nyújtott neki támogatást, mivel egyedülálló nő volt. Miután éjjel-nappal küzdött, rábukkant a helpusadopt.org-ra, amely segített neki 45.000 dollárt összegyűjteni.
„Hatalmas támogatást adtak nekem, és segítettek abban, hogy ez lehetővé váljon” – mondta.
McNeillnek egy Emilia nevű babát találtak, aki egy ritka betegségben, a Tetra-amelia szindrómában szenvedett, a betegség következtében a babák végtagok nélkül születnek.
„Amikor először láttam egy képet az arcáról, egyszerűen elsírtam magam” – emlékezett vissza.
Bár McNeillnek fogalma sem volt arról, hogyan neveljen fel egy speciális igényű kislányt, tudta, hogy mindent megtesz azért, hogy örökbefogadott lánya jól érezze magát. Az örökbefogadási folyamat azonban még nem ért véget. Voltak idők, amikor McNeill úgy gondolta, hogy Emilia örökbefogadása szóba sem jöhet.
2021 áprilisában McNeill Indiába repült, hogy magával hozza Emiliát. Amikor elment a nevelőotthonba, hogy felvegye örökbefogadott lányát, a gondozók azt mondták: „Sok szerencsét. Mogorva gyerek. Soha nem mosolyog.”
Amikor McNeill hazavitte Emiliát, teljesen más gyerekkel szembesült. Az egyedülálló anya szerint lánya „vidám és boldog” gyermek volt.
„Nem csinál mást, csak mosolyog, és nagyon sok mindent le kellett küzdenie” – mesélte a nő.
A kis Emiliának hetente háromszor kellett terápiára járnia, hogy egészséges életet élhessen. Még legalább tízszer kórházba is került, amikor megfázott. McNeill azonban ez idő alatt sem habozott, hogy kórházba vigye gyermekét.
Hamarosan Emilia elkezdte az óvodát annak ellenére, hogy nehézségei voltak az olyan egyszerű feladatok elvégzésével, mint a lépcsőmászás és az étkezés. A kislánynak sikerült felrobognia a lépcsőn és megennie az ételét, miközben hatalmas rendetlenséget csinált. McNeill motivációja elhitette Emiliával, hogy bármit megtehet, amit csak akar.
„Állandóan azt mondom neki, hogy a ‘nem megy’ nem szerepel a szótárunkban” – vallotta be a kislány édesanyja.
McNeill imád a kis Emíliával összebújni, és olyan rizses és currys ételeket készíteni neki, amilyeneket még Indiában szeretett enni. Az egyedülálló anya egy GoFundMe oldalt is létrehozott, hogy kerekesszékes kisbuszt vásároljon kislányának.
McNeill azt szeretné, ha lánya a lehető legjobban élvezné az életét. Arról álmodik, hogy Emilia főiskolára jár és sikeres karriert fut be.
Mindazok után, amit átélt, McNeill hálás Istennek mindenért az életben, még a szenvedésért is. Úgy érzi, hogy a legrosszabbon keresztülmenve értékes életleckéket tanult.
„Az a veszteség, az a fájdalom, az a szenvedés bizonyos értelemben áldás volt számomra. Ezzel az egész örökbefogadási utazással együttérzést kaptam a szívembe, és tudtam, milyen fájdalmat érez egy anya” – mondta.
