
A csecsemő, a kisgyerek világra nyíló figyelme teljes, mondhatni koncentrált. Számára minden új, újdonság, semmi sem megszokás. Az új ereje hajtja, hogy lelkesen tanulja a világot. Az újdonság keresése, az új iránti sóvárgás hajtóereje hatja át a gyerekből felnőtté cseperedett emberfiát is.
Aztán, a dolgokra előbb-utóbb ráununk, elvész az új varázsa, elveszítjük lelkesedésünket és az újdonság szürke rutinná vedli pompás ünneplőjét, majd birtokába vesz a megszokás rozsdás hatalma. Akkor aztán vagy teljesen elfásulunk, vagy egyéb újdonság után kutakodunk, azt remélve titokban, tudatosan, vagy tudattalanul, hogy ez az új beteljesítőbb és tartósabb lesz.
Az új utáni külső hajsza magyarázza részben a mai konzumhisztériát – legyen az élő, vagy tárgyi fogyasztói célpont-, ez áll hajtóerőként a házasságtörésektől kezdve el egészen az autók folytonosan újra cserélgetésének kényszerszokása mögött. Örömöt várunk. És ebben a hajszában szem elől tévesztünk egy nagyon fontos dolgot: az igazi újdonság forrása sosem lehet a külső világ.
Az áhított és tartós, lelkesedésünket tápláló, valódi újdonság belülről fakad. A bent megtapasztalt igazi lét, ugyanis egy áramlás. Ahogy a folyót meg a létet közelről figyeljük, a benne található elemek folyton áramlanak, minden pillanatban egy kicsit mást mutatnak.
A folyó és a lét távolabbról ugyanannak tűnik, állónak, mozdulatlannak, megszokottnak, unalmasnak. De ahogy közelről hosszan figyeljük, magával ragad, a szokás hatalmát felváltja a pillanat varázsa, ez fellelkesít és magával viszi figyelmünket. A szétszórtság egyhegyűvé válik.
Az áramlás figyelmes követése boldoggá és teljessé teszi az észlelést és magává az áramlássá válunk. A lét ilyennemű áramlását a mindennapokban is megtapasztalhatjuk. Ha megtaláljuk mindenütt mindenben, de abszolút mindenben a lét áramlásának lelkesítő újdonságát, akkor kitárul előttünk a semmiből, egy teljesen új, egy teljesen más, egy igazán örömtelin beteljesítő állapot, ahol a pillanat újdonsága isteni gyermekekké varázsolhat bennünket….
Puskás Attila