BlogSzeretet a beteg ágyánál

Szeretet a beteg ágyánál

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon, Whatsappon és a Google Hírek-en!

Kedd reggel, háromnegyed nyolc. Felvettem a köpenyem és beléptem a kórterembe. Péter bácsi ott ült az ágy szélén. Már várt rám, ugyanazzal a kedves mosollyal , mint a tegnap reggel.

Nem tudom mit mondhatnék neki.

Fotó: Thomas Leuthard
Fotó: Thomas Leuthard

Egy pár hete temette el feleségét. 48 évet éltek együtt. Nem volt gyerekük, nem adatott meg nekik, csak egymásért éltek. És a szeretetért, amire egymást tanították. Mert a szeretetet tanulni és tanítani kell, s mindig emlékezni rá.

Megkérdeztem tőle, hogy van ma, és a saját szavaim rutin súlyával csapódtak vissza belém, miközben öreg karjára helyeztem a vérnyomásmérő mandzsettáját. Nem érkezett válasz kérdésemre. Sejtettem miért. Türelmesen megvárta, míg megmértem a vérnyomását, aztán csak annyit mondott:

– Ma is jól érzem magam – és nézett rám, úgy, ahogy csak egy alázatos ember tud nézni.

A tegnapi beszélgetésünk többször is felidéződött bennem, nem is a szavak, inkább az a mély nyugalom, ami Péter bácsiból sugárzott miközben életéről mesélt. Egy tanító nyugalma, egy olyan tanítóé, aki puszta jelenlétével tanít.

-Ne aggódjon nővérke, tényleg jobban érzem magam. – mondta. Hittem neki. Hat nap telt el a szívinfarktus óta, látványosan javult az állapota.

Nem tudok nem arra gondolni, hogy talán a bánat miatt, a társa halála miatt ’’megszakadt a szíve’’…mert nem volt már akivel megossza a nagy szeretetet, amit a szívében hordoz egy ember. Nem tudom.

Egy pillanat erejéig felmerült bennem a kérdés, hogy mi az, amit én adhatok neki vagy bármelyik rászoruló beteg embernek, akivel nap, mint nap találkozok? Mit adhatok tudásomból, felkészültségemből, vagy netán magamból? Jöttek is a válaszok gyorsan.

Az időmből adhatok. A klinikán töltött időm erre van szánva. Megfizetnek érte.

Figyelmet is adok. Munkám nélkülözhetetlen követelménye, hogy odafigyeljek a betegekre.

Megértést adhatok? Megtudom-e érteni mindegyik beteg élethelyzetét, szenvedését? Nem. Nem tudom megérteni, esetleg csak sejteni tudom, de azt is csak akkor, ha magam is tapasztaltam ugyanazt az élethelyzetet, ugyanazt a szenvedést, de ezt nem lehet, mert nem vagyunk egyformák, s amúgy sem azért vagyunk a világon, hogy mindent ugyanúgy , ugyanolyan intenzitással megtapasztaljunk, megéljünk mint embertársaink. Megérteni vagy sejteni nem az én dolgom.

Elfogadni és jelen lenni, igen. Annak ellenére, hogy képtelenek vagyunk megérteni bizonyos életfolyamatokat, élettörténeteket, el kell fogadjuk embertársainkat. Nehéz valamit is elfogadni anélkül, hogy értenénk. De ha elfogadjuk, akkor azt is elfogadtuk, hogy mi is emberből vagyunk és mindent nem tudunk megérteni. És ezzel a nem-megértés is feloldódik. Elfogadni láttatlanban, hogy az az ember, aki mellett most ülök s aki mellett a következő percben leszek, beteg. És ha nem is tudok tudásom szerint mást tenni érte, akkor üljek le mellé. Legyek jelen. Legyek ott, úgy, hogy tudja, hogy ott vagyok. Gyógyító jelenlét. Ezt így nevezik. Kevesen tudják ezt, de főleg azt, hogy nem szükséges kórházban, beteg mellett lenni, ahhoz, hogy gyógyítsunk jelenlétünkkel. És mellesleg ingyen van. Mert belülről jön.

És ha már jelen vagyok, egy kis mértékben vigasz is vagyok. Remény, jöhet tőlem? Remény mindig a betegben kell legyen, én csak felerősíteni tudom azt. Ha egy beteg, egy rászoruló nem remél, nem hisz a saját gyógyulásában, adhatok én neki hitet, reményt? Talán. Sok türelemmel talán elérhetem azt, hogy újra reméljen, újra higgyen. Türelmet adhatok.

Mit ér az időm, a figyelmem, a megértésem, az elfogadásom, a vigaszom, a reményem és türelmem csak így egymagában? Keveset. Nem tudok nagy dolgokat tenni, adni, csak kis dolgokat, de sok szeretettel. Mindent a szeretet köt össze. Csak külön szeretetet nem tudok adni. Időt szánni valakire, odafigyelni valakire, megérteni valakit, vigasz lenni valaki számára, segíteni csak szeretetből szabad. Másképp teher a számomra és neki is teher vagyok.

Szeretet, itt, Péter bácsi ágya mellett.

És ő nem is sejti milyen gondolatokat váltott ki belőlem. Hálás vagyok neki értük.

-Péter bácsi, örülök, hogy jobban van. Mindjárt hozzák a reggelit, reggelizzen meg, nemsokára jön a doktor úr is. –mondtam, és indultam is volna kifelé, de kedvesen rám mosolygott és azt mondta:

-Köszönöm nővérke. Étvágyam az most van, aztán a többit kirendeli a jó Isten. Tudja hogy van az: mindent sorjában, amikor eljön az ideje. Azt mondják, hogy a szeretet összeköti még az időt is, és ezért történik minden a maga idejében.

-Én köszönöm, Péter bácsi. – mást nem tudtam mit mondani, talán mégis megsejtett gondolataimat.

Nyolc óra. Mennem kell.

De a szeretet megmarad. A szeretet mindig ott marad a beteg ágyánál, még akkor is, ha a beteg neve nem Péter bácsi.

Birtalan Teréz

A bejegyzést Birtalan Teréz küldte, a Filantropikum.com nyereményjátékára, amelynek fődíja egy kétszemélyes parajdi hétvége.

RSS Feed Beágyazás

Ezeket olvastad már?

    Legfrissebb

    Hirdetés

    Aktuális kedvencek



    Ez is tetszeni fog

    Kapcsolódó cikkek