Egy rózsaszín szoknyás kislány ücsörgött szomorúan egy köztéri padon. Mindenki úgy ment el mellette, mintha ott sem lett volna. Senki sem kérdezte meg tőle, hogy miért szomorú. A kislány sem próbált meg senkihez hozzászólni, egy szót sem ejtett ki a száján.
A következő napon elhatároztam, hogy tennem kell valamit, így visszamentem a padhoz. A kislány még mindig ott ült. Szemeiben a szomorúság könnyei.
Ahogy közeledtem hozzá, észrevettem, hogy a hátán egy érdekes, ismeretlen dudor húzódott.
– Szia – köszöntem.
– Szia – szólalt meg halkan.
Beszélgetni kezdtünk, egészen addig, míg sötét lett, és már senki sem járt az utcán. Ekkor megkérdeztem, hogy miért szomorú.
– Mert más vagyok…
– Valóban más vagy – mosolyogtam.
– Tudom – mondta, és még szomorúbbnak tűnt.
– Ne szomorkodj, az jó ha különleges vagy, engem egy angyalra emlékeztetsz.
– Igen?! – kérdezte nagy mosollyal.
– Igen, olyan vagy, mint egy kis őrangyal, aki a járókelőkre vigyáz.
Ekkor a hátán lévő színes tokból előbukkantak a hatalmas angyalszárnyai. A rózsaszín szoknyás kislány elmosolyodott.
– Én a te őrangyalod vagyok – suttogta.
Szóhoz sem tudtam jutni.
– Most először fordult elő az, hogy magadon kívül valaki mást is észrevettél. Az én munkám így most itt véget ér – közölte az őrangyalom.
Mielőtt felröppent volna, meg feltudtam tenni egy kérdést.
– Hogy hogy nem akart segíteni senki egy angyalnak?
– Azért mert csak te láthattál, senki más – felelte, majd eltűnt az égben.
Ne gondoljuk azt, hogy nem vigyáznak ránk odafönt. Igen, az őrangyalunk minden pillanatban velünk van.
A szerző ismeretlen
