Thich Nhat Hanh napjaink legelismertebb zen mestere, akit egy világ csodál és imád. A következő igaz történetben egy francia katonával való találkozását ismerhetjük meg, magától a legnagyobb zen mestertől.
1947-ben, amikor a francia hadsereg elfoglalta Indokínát, egy katonai bázist is felépítettek Hue-ban. A francia és a vietnami hadsereg napokig támadta egymást, hallani lehetett a gépfegyverek hangját, a civil lakosság a házaikban húzódott meg, barikádokat építettek, hogy így védjék magukat. Reggel élettelen emberi testek hevertek az utcán. A szerzetesek néha átvágtak a frontzónán, de rajtuk kívül senki sem merészkedett ki a “csatatérre”. Még a Bao Quoc templomába sem mertek elmenni.
Egyik reggel elindultam Bao Quoc-ba. A fű még harmatos volt, ünnepi ruhát viseltem, és a jellegzetes vietnami kalapom is velem volt. Szívemben boldogság volt, mert örültem, hogy találkozhatom az ősi kolostorban élő bátyáimmal és a mesteremmel. Mikor felértem a dombocska tetejére, valaki odakiáltott nekem. Egy francia katona volt. Gondoltam magamban, hogy biztos kifogja nevetni a szerzetesi ruhámat. Megfordultam, és folytattam az utamat. De hallottam, hogy a katona csizmái a nyomomban vannak. Azon tűnődtem, hogy mi fog történni, vajon megmotoz, vagy letartóztat? Egy vékonyarcú, fiatal katona volt.
– Hová mész? – kérdezte vietnami nyelven.
A kiejtésén hallatszott, hogy francia, így feltételeztem, hogy csak keveset tud vietnamiul. És ekkor mesélni kezdett arról, hogy 10 nappal ezelőtt 5 katonatársával este meglátogatták a templomot, mert úgy gondolták, hogy ott bujkálnak a Viet Minh lázadók, akik Vietnam függetlenségéért harcolnak.
– Fel voltunk fegyverkezve, és elhatároztuk, hogy megtaláljuk a lázadókat, és letartóztatjuk őket, de mikor beléptünk a templomba, elállt a lélegzetünk – mesélte a katona.
– Azért, mert nagyon sok Viet Minh-liga felkelővel találkoztatok?
– Nem, nem!
– Akkor mi lepett meg?
– Szokatlan és különleges volt az egész. Nem értettük, hogy miért nem menekülnek el az emberek, miért nem tör ki pánik.
– Ezek az emberek annyi szörnyűséget, terrort átéltek, hogy már nem félnek – feleltem.
– Mikor beléptünk a Bao Quoc templomba, úgy éreztük, hogy egy olyan területre érkeztünk, ahol nincsenek is emberek. Halványan égtek az olajlámpák, és ugyan láttuk, hogy tele van a templom emberekkel, mégsem hallottunk egy neszt sem, hihetetlen csend volt. Az egyik társam a levegőbe lőtt, de nem történt semmi. Benyitottam az egyik terembe, ahol 50–70 szerzetes ült némán, meditáltak.
– Igen, a szokásos esti meditáció idején érkeztetek a templomunkba – világosítottam fel.
– A szerzetesek nyugalma magával ragadott. Úgy éreztem, hogy tiszteletben kell tartanom a ceremóniát. A szerzetesek jelét sem mutatták annak, hogy fegyveres katonák léptek be a szentélybe, nem pánikoltak, még ránk sem néztek.
– Tudták, hogy ott vagytok, csak a légzési gyakorlatokra koncentráltak – mondtam.
– Higgadtságuk, nyugodtságuk elvarázsolt. A templom udvarán egy fa alá ültem le, és félóráig magamban gondolkodtam. Ekkor megszólaltak a harangok. Ekkor kijött egy szerzetes, és süteménnyel kínált meg. Nem fogadtam el a meghívást, mivel közöltem, hogy milyen szándékkal vagyunk itt. Felálltam, és eljöttem. Ettől a naptól kezdve megváltozott a vietnamiakról alkotott véleményem.
Ekkor én is elmeséltem neki egy történetet, ami az egyik barátomról szólt, akinek szintén kezébe nyomták a fegyvert, hogy a franciák ellen harcoljon. Egyik nap eljött hozzám a templomba, megölelt, és sírni kezdett. “Kövek között rejtőztem el, mikor jött két fiatal francia katona. Hirtelen rádöbbentem, hogy ők is ugyanolyan ártatlanok mint én, így nem tudtam megölni őket. Lehet, hogy ezért gyengének fognak tartani, de az édesanyjukra gondoltam, hogy mekkora fájdalmat okoznék nekik, ha kioltom fiaik életét.”
A francia katona némán nézett, elmerült a gondolataiba. Ekkor mindketten rájöttünk arra, hogy mennyire értelmetlen a háború, amely emberek millióinak szívét és lelkét nyomorítja meg.
