A székelyszáldobosi 84 éves Imella néni egyik kedvenc időtöltése esténként a meccsnézés. Hálás azért, hogy nézheti a magyarul a tévében, mert románul nem tud, a kicsi székely faluban nem volt nagy szüksége ugyanis rá, hogy megtanuljon.
“Hajrá Magyarország, hajrá Sepsiszentgyörgy” – mondja olyan lelkesedéssel és csillogó szemmel, hogy az élő meccsen az első sorban lenne a helye.
Imella gyermekkora mostani szemmel nézve egyáltalán nem volt könnyű, hiszen már egészen kiskorától kezdve az erdőn kellett segítsen az édesapjának az állatok mellett.
“Egy árokból hordtuk a vizet az esztenára, s hát az árokban egy német katona ott feküdt, meg volt sebesülve a lába. Apám pakolt ennivalót, ordát, sajtot, kenyeret, s mi három-négy nap gyermekül hordtuk a katonának az árokba. Egyszer mentünk, vittük az ételt, s sehol se volt. Jöttek a mások, vonultak, megtalálták, s elvitték. Úgy szerettük, pedig azt se tudtuk, ki az” – emlékszik vissza Imella néni.
Az udvarlás is más volt akkoriban “dolgoztunk, varrtunk, fontunk, ha elejtettük az orsónkat, a legény felvette, s ki kellett váltani. Én elejtettem egy nagy gomolyát, de nem váltottam ki. Reggel, amikor apukám ki akart menni az ajtón, hát az ajtó nem nyílik. Az ajtó kilincstől a kapu kilincsig a cérna mind fel volt tekerve”.
A legnagyobb dolog, amit egész életünkben keresünk az a boldogság. Úgy tűnik, a 85 éves Imella néni megtalálta a titkát.
“Olyan boldog vagyok, hogy repedek el. Azért, hogy a jóisten ennyi évet adott, hogy tudok mozogni, hogy nem kell segítsen senki, nem kell a senkié, mert én a magaméból meg tudok lenni. Ezért. A jóistenemet megkérem reggel, délben, este, legyen velem, segítsen, ő az én segítségem. Nem kívánok senkitől semmit, csak jó szót, szép szót” – mondja Imella néni.
“Meg kell elégedjünk ami van, azzal, s örvendjünk. Meg vagyok elégedve, magammal kell legyek megelégedve!” – mondta a 85 éves asszony.
