LélektárNézz egy Angyal szemével! – szerepváltás másképp

Nézz egy Angyal szemével! – szerepváltás másképp

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Az ember társas lény. Akarva akaratlanul kapcsolatban áll más emberekkel, a világgal. Ez nincs másképp, mindig kapcsolatban vagyunk valakivel, valamivel. Ez tart életben, kapcsolataink minőségének javulása maga után vonja szellemi jólétünk, életigenlésünk fejlődését is.

Életünk első kilenc hónapjában köldökzsinór köti életünket anyánk életéhez. Ilyen erős fizikai és lelki kapocs talán soha senkihez sem fog kötni életünk során. Ez a kapcsolat táplál, fejleszt, oltalmaz, életben tart. Minden tudásunk, amit a kapcsolatokról magunkban hordozunk életünk során, a családban gyökerezik. Ott tanulunk meg kötődni szüleinkhez, testvéreinkhez, a világhoz, hisz gyerekként a családunk jelenti a világunkat. Később, az óvodában, iskolában megtanulunk egy közösséghez tartozni, más emberekkel bánni, megtanuljuk a játékot, azt, hogy hogyan kell viszonyulni a világhoz és a világ hogyan viszonyul hozzánk, ugyanakkor szerepeket játszunk, amit majd később felhasználunk az életben. A családban tanult szerepjátékok, minták, leckék lesznek életünk során személyiségünk, életvezetésünk kibontakozásának alapkövei.

Fotó: nlcafe.hu
Fotó: nlcafe.hu

Vannak minták, leckék, amiket túlságosan is jól (csillagos tízesre) megtanulunk – áldozattá válni, bizalmatlannak lenni másokkal, önmagunk elől rejtegetőzni, önsajnálatba burkolózni, elhagyottnak lenni vagy folyton elhagyni, másokat felelősségre vonni kudarcainkért, stb. – ilyenkor elkerülhetetlenül ránk fagy a szerepünk, kapcsolataink elvesztik igazi értelmüket.

Életünk egy igazi színjáték. A forgatókönyv számunkra még ismeretlen. Csak annak vagyunk tudatában, amit eddig átéltünk, eljátszottuk. Volt benne komédia, dráma, s mindegyik műben nekünk jutott a főszerep (még akkor is, ha néha úgy érezzük, hogy ez nem így van). Eljátszottuk már, hogy gyerekek voltunk, hogy felnőttünk, hogy álmodoztunk, hogy megbántottak s kicsit sírdogáltunk, hogy szerelmesek lettünk s megcsaltak, eljátszottuk már, hogy szerettek minket s szerettünk, hogy éltünk, hogy dolgozni kezdtünk, párt találtunk, s olyan jól belejöttünk ebbe a szerepjátszásba, hogy képesek vagyunk újra meg újra, a végtelenségig eljátszani mindezt. Aki képes megtanulni önmagán, életén túllátni – élete mesterévé válhat.

Most játszunk egy kicsit! Képzeld el, hogy egy átlagos nap sétálsz a munkából hazafelé az utcán, s hirtelen megakad a szemed a színház hirdető tábláján – óriási plakátok vannak kiragasztva, a főcím:

„Életem története…”

a cím után pedig a te neved szerepel. Meglepődsz, közelebb mész a plakáthoz s kíváncsian olvasod végig.

Írta és rendezte:
Nagybetűs Élet
Kucifántos Sors
Isten
Te magad

A főszereplő neve helyett is a te neved áll, édesanyád szerepében édesanyád, édesapádat apád játssza, feleségedet a feleséged, a statiszták között meg felleled a nagybajszú hentest a sarki üzletből, a fejkendős öreg nénit, akitől petrezselymet szoktál venni a piacról, s így tovább, ki ki a maga szerepében… Úgy döntesz megnézed ezt a darabot, jó a szereposztás, a rendezőkről is hallottál egyet s mást, a díszlet is ismerősnek tűnik, a műfaj ugyan még nem lett feltüntetve a hirdetőtáblára, de azt biztosan tudod, hogy ez a darab kihagyhatatlan: hisz rólad szól. Este elmész hát a színházba, leülsz, türelmesen, mint néző nézed végig „a darabot”.

Ahogy nézzünk ezt a darabot, érzések özöne áradhat át lelkünkön.

„Mit is akar mondani ez a történet rólam, másokról, életünkről? Miről is szól valójában?”

Felismerünk olyan jeleneteket, élethelyzeteket, amelyeket nagy fájdalomként, drámaként élünk meg, csak így, innen a nézőtérről, tisztes távolságból látjuk, hogy fölösleges volt újra és újra az áldozatot játszani, azt meg ezt a helyzetet másként is megoldhattuk volna, makacsul ragaszkodtunk szerepünkhöz s embereket marasztaltunk érte, annyira beleéltük magunkat egyes szerepeinkbe, hogy észre se vettük, hogy embertársunk éppen közeledni próbált hozzánk s mi fájdalmat okoztunk neki, felismerjük azt, hogy milyen hatással vagyunk mások érzelmi világára, életére, és nem utolsó sorban, azt, hogy mindenki a saját életének a főszereplője! S ekkor anyám megszűnik „anyám szerepét játszani”, testvérem többé nem a „testvérem”, a barátom sem „barát” többé, hanem a saját életét élő ember – emberTÁRS, játszóTÁRS…a maga világával, érzelmeivel, igényeivel, hibáival, erényeivel, valóságával, történetével. Ha kicsit körülnézünk a nézőtéren, lehet épp ők is a műt nézik. És a megfigyelő nem ítélkezik – elfogad.

Fotó: Harvey Barrison
Fotó: Harvey Barrison

Próbáltál már más bőrébe bújni? Végignézni a történteket másnak a szemszögéből? Gondoltál már arra, hogy az ő élettörténete miről is szól valójában? Hogyan is lát téged az ő élete szemüvegén áttekintve az anyád, a férjed, a testvéred, a barátod, a munkatársad? Ha eddig nem, még megteheted.

Amikor képesek vagyunk önmagunkból „kilépni”, az életünk szemlélőivé, külső megfigyelővé válni, csodálatos dolog történik velünk – leválnak rólunk szerepeink, jobban megértjük önmagunkat és embertársainkat, mély megértés fog ezentúl hozzájuk kötni és életünkhöz. Akarva akaratlanul megváltozunk. Leválnak rólunk hozzánk már nem méltó, elavult szerepeink, kilépünk egy ördögi körből, új értelmet kap minden.

A rendező kiváltsága az, hogy szereti minden egyes szereplőjét, nem akármilyen szeretettel, hanem csakis úgy, ahogy egy igazi rendező – a Nagybetűs Élet, a Kucifántos Sors, Isten – képes szeretni. Megteremti őket és a rendet a színpadon, kivétel nélkül mindegyiknek megadja a maga szerepét. Annyira szeretik alkotásaikat, hogy megadják nekik a lehetőséget, hogy a rendezésből ők is kivehessék részüket. Igen, te magad is életed rendezője vagy! Ezt a szerepet is csak te magad játszhatod el a legjobban! Ki más, ha nem TE, a saját életedben? De ne feledd, ez egy kiváltságos szerep, hálával tartozol érte. Álmaiddal, gondolataiddal megírhatod a forgatókönyvet. Amikor viszont elakadsz s nem úgy alakul a cselekmény, ahogy te szeretnéd, ne csüggedj, lépj hátra egy kicsit, foglalj helyet újra a rendezőtársaid között – a Nagybetűs Élet, a Kucifántos Sors, Isten -, bizalmasan add át magad nekik, hisz ők akkor is látják a valódi értelmet, amikor mi feladtunk már mindent…

És most megint játszunk! Bújtál már Angyalbőrbe? Miután végig néztük életünk történetét nézőként, embertársaink szemszögéből és a rendezői székből, az „angyalbőrbebújás” szerepe már gyerekjáték. Nézd végig az életedet egy Angyal szemével! Tekints le önmagadra úgy, mintha egy Angyal nézne rád! Képzeld el, hogy egy Angyal vagy, tiszta, szeretettel, megértéssel és bölcsességgel megáldott Angyal, aki nem ítélkezik feletted, nem kéri számon, hogy eddig mit vagy mit nem értél el, csak egyszerűen szeret, vezérel, megóv, jóra int, s miközben most írásomat olvasod, megölel, gyógyító fényével beborítja lelked, és suttog. Mert az Angyalok suttognak – a szívünknek. Tekints embertársaidra is egy Angyal szemével, nézd végig az ő életüket is így, megértéssel, szeretettel, ítéletmentesen, ha akarod, gondolatban átölelheted a lelküket, suttoghatsz szívüknek. Nemcsak te, hanem kapcsolatotok is gyógyulni fog.

A bölcs ember tudja, hogy bizonyos szerepeket csak együtt játszhatunk el életünkben, s igyekszik olyan könnyedséggel végigjátszani élete történetét, hogy mielőtt a színpadi függöny végleg összezárul s a vastaps felcsendül, lélekben kézen fogja azokat, akik vendégek voltak életében s alázatosan meghajol.

Birtalan Katalin

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek