Bárki, aki együtt látott minket, azt gondolta, hogy benned van a hiba, miattad rossz a kapcsolatunk. Te voltál az, aki miatt büntetésnek éreztük ezt a szerelmet. Annyi fájdalmat okoztál nekem, de részben én is hibás vagyok.
Nem, nem bántottalak téged, de szánalmasan viselkedtem. Tulajdonképpen az egyetlen hiba, amit elkövettem az volt, hogy elhittem, hogy megváltozol. Éveket pazaroltam el az életemből, egy olyan csodára várva, ami soha nem történt volna meg.
Amíg együtt voltunk, végig abban reménykedtem, hogy minden megváltozik majd. Valahányszor bántottál engem, mindig azt hazudtam magamnak, hogy ez csak egy rossz időszak.
Még akkor is igazolni próbáltalak, amikor bebizonyítottad, hogy egyáltalán nem becsülsz engem. Azt mondtam, hogy egyszerűen nem tudod kifejezni a szeretetedet.
El akartam hitetni magammal, hogy nem tudnál nélkülem élni, ahogy én sem tudtam mással elképzelni az életet. Azt akartam hinni, hogy egy szép napon majd felébredsz, és tudni fogod, hogy viselkedj velem.
Továbbra is reméltem, hogy végül rájössz majd, milyen hibákat követsz el velem szemben. Hogy végre észreveszed, mennyire boldogtalan vagyok, és teszel ellene valamit.
Folyton arra vártam, hogy varázsütésre azzá a férfivá változol, akit megérdemelnék. Hogy végre megmutatod a jó oldaladat, és bebizonyítod, hogy nem voltak hiábavalók az erőfeszítéseim.
Nem, tulajdonképpen nem hibáztatlak. Hiszen valójában soha nem adtál nekem okot arra, hogy ezt higgyem. Nem adtál nekem reményt. Én mégis reménykedtem, és úgy kapaszkodtam ebbe a kis reménysugárba, mint fénybe az alagút végén.
Ha hajlandó lettem volna levenni a rózsaszín szemüveget, megláthattam volna a valóságot. Be kellett volna ismernem, hogy egyszerűen toxikus személyiség vagy, aki soha nem fogja viszonozni a szeretetemet és a törődésemet.
Ha ezt megtettem volna milyen más kifogásom lett volna még veled maradni?
Az egészben az a legrosszabb, hogy mindezzel te is tökéletesen tisztában voltál. Nem is gondoltál rám, őszintén azt hitted, hogy soha nem szűnök meg szeretni téged, bármit is teszel velem.
Azt hitted, hogy akkora hatalmad van felettem, hogy semmi sem vehet rá engem arra, hogy elhagyjalak.
Hihetetlenül magabiztos voltál. Biztos voltál abban, hogy továbbra is reménykedem a változásban, hogy soha nem hagylak el, és hogy a legkisebb figyelmességnek is örülni fogok.
És ebben tévedtél. Mert minden várakozásod ellenére mégis elmentem.
A múltban hagytalak. Annyi együtt töltött év után végre felhagytam a próbálkozással, hogy megmentsem a kapcsolatunkat. Végre megláttam, ki is vagy valójában.
És, ami a legfontosabb, elkezdtem jobban szeretni önmagamat, mint téged. Végre eldöntöttem, hogy mostantól én leszek az első helyen.
Igen, nehéz volt. Magam sem tudtam, hogy képes vagyok rá, addig a pillanatig, amíg meg nem tettem. És akkor végre megértettem: soha nem akartál megváltozni, még csak eszedbe sem jutott. Ahogy az sem fordult meg soha a fejedben, hogy elveszíthetsz engem.
