Régi idők „szépségéről” beszél ez a pásztor…
„Ha valaki mihozzánk eljött, ki a tanyára, édesanyám, bárki legyen az, ha nem főzött meg még, tett egy darab szalonnát, kenyeret vagy hagymát, aszongya, tiszteljétek meg a házam, aszongya, harapjatok egy pár falatot.” – mesél a bajszos juhász azokról az időkről, amikor még a kézfogás volt a becsületesség jelképe, az adott szó és a vendégszeretet minden magyar házban ott volt.
„Mindenkit megkínáltak. Mindenkit. Oszt milyen szegények voltunk?!” – teszi hozzá, szavaiból pedig érződik a ma uralkodó helyzetben rejlő csalódottság.
Meséli, szegények voltak, kilencen voltak testvérek, de ha éppen ettek, és egy másik gyerek odatévedt, édesanyja fogott és tört a kenyérből, megkínálta őt is. Mert ahol kilenc evett, ott evett a tizedik is, és ahol a tizedik evett, ott valahogy mindig jutott a tizenegyediknek is.
Szavait olyan kérdéssel zárja, amire valószínűleg mindannyian tudjuk a választ: Hol van máma ilyen?
