Miért van az, hogy az 50 feletti generáció soha nem tudott önmagáért élni?

5-6 éves koromban, ha a szobámban ugrándoztam esténként, a szüleim mindig megszólítottak: „Csendesebben! Alattunk szomszédok laknak, most jöttek haza a munkából, fáradtak, ne zavard őket!” Én pedig megpróbáltam csendben maradni.

Most 60 éves vagyok. A felettem lévő lakásban a gyerekek minden este fel-le ugrálnak, zajonganak. De ha arra kérem a szülőket, hogy tegyenek valamit, udvariasságba burkolt felháborodással csak annyit mondanak: „Hiszen csak gyerekek!”

Nehéz lenne megmondani, mi nyom itt többet a latban: az a szent meggyőződés, hogy a gyerek szabadságát nem szabad korlátozni, vagy a szülők elemi lustasága. De mit számít ez az én szempontomból? Én továbbra is próbálok csendben maradni.

Az én generációm csapdába esett a 20. század és az új évezred mentalitása között.

Emlékszem, gyerekkoromban a 12 éven aluli gyerekeknek nem volt helyük a nyaralókban. A szüleim még kamasz koromban is a nagymamámnál hagytak vidéken, amíg ők elmentek nyaralni a hegyekbe vagy a tengerre. Nagyon csalódott voltam! Később ez a korhatár csökkent, a feleségem és én már magunkkal vittük a kislányunkat a nyaralásokra. De az a gondolat, hogy egy 5 éves gyereket étterembe vigyünk, még csak meg sem fordult a fejünkben – ez vad és nevetséges ötletnek tűnt. Ez felnőtteknek való szórakozásnak számított, ahol isznak, cigarettáznak és táncolnak az emberek.

Most sokan este is kisbabával jelennek meg az étteremben, különösen amióta nem lehet bent dohányozni. Az éttermek etetőszéket, játékokat, színes ceruzát és kifestőt kínálnak fel a szülőknek, hogy a gyereknek is legyen szórakozása. Persze a gyerekek, ahogy az várható is, ordítanak, sírnak, kiöntik az üdítőt, ledobják az ételt a padlóra. Az anyukák próbálják megnyugtatni őket. A többi vendég pedig kényszeredett mosollyal ül a helyén: „Szerettem volna kényelmesen, csendben megvacsorázni, de hát mit tegyünk… hiszen csak gyerekek!”

Röviden összefoglalva, mi, akik most 50 felett vagyunk, soha nem tudtuk igazán élvezni az életet. Gyerekkorunkban próbáltunk megfelelni a felnőtteknek, most pedig megpróbálunk a gyerekek kedvére tenni – vagy igazából a gyerekek szüleinek próbálunk a kedvében járni.

Mert ez a közbeeső generáció szintén hozzátartozik a demográfiai valósághoz. Az emberek egyre tovább élnek, de egyre később vállalnak gyereket. Nem is olyan régen, az emberek 45 éves korukig már sikeresen felnevelték a gyerekeiket, és azok már önállóan is megállták a helyüket az életben. Akkoriban egy emberről élete első harmadában a felnőttek gondoskodtak, a második harmadában ő gondoskodott a saját gyerekeiről, majd végül, élete harmadik szakaszában, gond és felelősség nélkül élhetett.

Most minden másképp van – a kor szimbóluma a 40 éves ember, aki egyik kezével babakocsit tol, a másikkal kerekesszéket, amelyben idős édesapja ül. A mai fiatalok pedig, hogy minél később essenek ennek a sorsnak a „fogságába”, hajlamosak meghosszabbítani a gyermekkor és a gondtalan ifjúság éveit.

És itt rejlik az újabb csapda. A szülők hosszú távú és mindenre kiterjedő gondoskodása egy idő után elvárásokhoz vezet a felnőtt gyerekkel szemben. Ez pedig nem is lehet másképp: végül is minden befektető, szponzor de még egy jótevő is eredményeket vár a befektetésétől. Ebből a csapdából pedig csak egy módon lehet szabadulni: minél előbb ki kell repülni a fészekből.

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.