Valljuk be, nagyon intenzív időszakon vagyunk túl és még nem érezzük azt, hogy nyugodtan fellélegezhetünk… Az elmúlt hetekben, ennek az intenzív időszaknak a folyamán, figyelmünk átrendeződött. Amíg egy részünket majdnem teljes mértékben leköti a világban zajló események, helyzetek kavalkádja, addig – észrevétlenül, kimondatlanul – elkezdünk aggódni azokért, akik fontosak nekünk, akiket szeretünk.
A kríziseknek megvan az a kiváltsága, hogy fájdalmasan is, de valamennyire helyretesz bennünket. Ha eddig mi magunk nem tettük, a krízis rendbe teszi azt, amivel nem igazán akartunk vagy nem tudtunk megbirkózni. Szülői szigorral és fegyelemmel teszi mindezt – a mi érdekünkben. Egy krízis olyan mint egy szülő, aki komolysággal, szigorú határozottsággal inti gyermekét fegyelemre, hogy gyermeke megtanuljon felelősséget vállalni, megnyugodni, erőforrásait és értékeit újra egyensúlyba helyezve fejlődjön és jó emberré válhasson. És mindeközben nem hagyja el gyermekét, ott van vele.
Az ilyen krízisek, mint amilyenen most – mondhatjuk úgy is, hogy sorsközösséget vállalva a világgal együtt megélünk – egyéni és közösségi szinten is rendet tesznek bennünk. Minden, amit eddig megtagadtunk, amiről nem akartunk tudomást venni, és minden, amit szívünk legmélyén értéknek tartunk, szeretünk, most a szabad felszínre kerül.
Az elmúlt hetekben (remélem) megtanultunk farkasszemet nézni legrejtettebb félelmeinkkel. A legtöbb ilyen félelmünk szeretteink esetleges elvesztésével áll kapcsolatban. Nagyon sok család él jelenleg is szétszóródva a világban. A repülők, autópályák kényelme azt az illúziót táplálta eddig bennünk, hogy a köztünk és családunk közti távolság jelentéktelen, ha arról volt szó, hogy együtt legyen a család. De mostmár a szomszédig is bajos eljutni. Az ilyen időkben dől el, hogy kik is azok valójában, akik igazán fontosak nekünk. Most látszik meg, ki is az, akit féltesz, akiért gyorsabban dobog a szíved, és reméled, hogy nem éri baj, bárhol is legyen a világon.
Nem is tudom, hogy áldás vagy átok, de a húsvét közeledte megköveteli, hogy most elengedjük, lemondjunk ezekről a kimondhatatlan félelmekről, melyek annyira nyomasztottak az elmúlt napokban és figyelmünkkel, jelenlétünkkel azokat a dolgokat és személyeket, kapcsolatokat tápláljuk, ápoljuk, amiket és akiket szeretünk, értéknek tartunk és fontosak az életünkben.
Ha nem is éltük át mindannyian, de (nem is olyan rég) voltak olyan idők, évtizedek, amikor nem volt szabad nyíltan, közösen ünnepelni, nem volt szabad imádkozni, sem szeretetről, hitről, istenről beszélni. Nagyszüleink éltek át olyan időket, amikor évekig nem kaptak hírt egymásról, amikor télen, karácsonykor, egy gyertya mellett titokban imádkoztak, miközben gyászolt a világ. Csak ők tudják, hogyan ünnepel az ember amikor háború van, és amikor semmi mást nem szabad, csak egymásra gondolni, és rábízni magunkat és szeretteinket a gondviselésre, istenre, hisz ezt nem tilthatta meg senki.
Ma is felkelt a nap, az idén is lesz húsvét. A húsvét nem a halál ünnepe, hanem a remény és élet ünnepe.
Tedd félre ezekben a napokban a benned még mindig kavarodó félelmet, bizonytalanságot, aggódást, és nyúlj be szíved legmélyebb pontjára, ahova eddig sose kényszerültél nyúlni. Az ott felébredt, életre kelt legmélyebb együttérzéssel tegyél rendet az otthonodban, teríts asztalt, örvendj és adj hálát mindazért, amit az asztalra tehetsz, és légy ott teljes lelkeddel azokkal, akik ott vannak a lelkedben. Most semmi más nem számít.
Birtalan Katalin