„Legszívesebben leordítanád a fejét minden egyes embernek, aki nem bír maszkot viselni. Én meg csak a gyerekemet szeretném életben tartani. Kérlek, engedd, hogy életben tartsam!” – írja egy anyuka a Huffpost.com oldalán. Az ő történetét olvashatjátok most.

“A kisfiam ismét összeomlik.

Ez már a második eset az utóbbi 20 percben. Az orvos és a nővérek körbeveszik a kisbabám apró testét, és mint egy regiment katona, parancsot teljesítenek. ’Egy perc.’ – mondja az orvos, a hangja hasítja a levegőt. A főnővér pedig négyig számol, újra és újra, miközben ritmusos nyomást gyakorol a gyermekem mellkasára.

Olyan, akár a legtöbb dokis sorozat a Netflixen, csak ez épp a való életben történik. A fiam életében. Az én életemben. Haldoklik, nekem pedig sehogy sem áll módomban ezt megakadályozni.

’Szeretné, ha idehívnánk a kórházunk lelkészét?’ – gyengéden szólt hozzám egy hang. Az újszülött intenzív osztály ápolója volt, a keze a vállamon. Amikor nemmel válaszoltam, csak bólintott, mintha értené, számomra itt most nincs helye semmilyen Istennek.

’További 30 másodperc.’ – szólalt meg ismét az orvos. Nem is olyan távolról csecsemő sírás és gügyögés szűrődik be a szobába. Az én kisbabám most egyikre sem képes. Hat hete, mióta megszületett, lélegeztetőgépen van, és nemsokára sehol nem lesz.

Mielőtt a kis élet végleg eltávozik belőle, még kétszer omlik össze. Az orvosnak sikerül őt életben tartani, míg a férjem beér a kórházba, aztán majd közösen sírunk, mikor közlik velünk, ennyi volt, többet már nem tehetnek érte.

’Sajnálom, de ez most tényleg megtörténik’ – szól. És én nem hiszem el neki mindaddig, míg a nővérek végül azt nem mondják, levehetjük a maszkjainkat. ’Rendben van.’ – szól hozzám egy nővér, mikor megpróbálom kifújni az orrom anélkül, hogy letolnám a maszkomat. A férjemé már teljesen átázott. ’Már nincs szükségük rá.’ – szólt ismét a hang.

Aztán, mikor azt teszem, amire utasít, akkor döbbenek rá, le sem vettem a maszkomat azóta, hogy a fiam 17 hétre megszületett. Attól a pillanattól kezdve, amikor először megérinthettem a mindössze félkilós kis testét. 42 napon át, minden egyes alkalommal a legösszetettebb biztonsági óvintézkedéseknek vetettem alá magam. A lélegzetemet is visszafojtottam a folyosókon, biztos ami biztos alapon. Forró víz alatt dörzsöltem át a kezeimet, hogy már a bőröm is berepedezett. Maszkot viseltem minden egyes percben: míg fejtem, míg a karjaimban tartottam őt, míg levegőbe dobott puszikat leheltem a kis homlokára, míg a kezeimet tördeltem az életmentő szívműtétje alatt, míg az orvosi csapatot figyeltem, ahogy küzdenek az életéért, és míg lábon állva ott szundikáltam a kis fülkéje előtt, négy éjszakán át.

Amikor ki tudta nyitni a kis szemecskéit, és ránk nézett, csak a maszkokat látta. De most, mikor utoljára nézhetett ránk, már láthatta a teljes arcunkat. Az igazi arcunkat.

Remélem, tudta, kik voltunk.

Ha még nem volt egy mikro-koraszülötted a pandémia alatt, engedd meg, hogy elmondjam, milyen is az. Azonnal legyorstesztelnek covidra, miután kétszer kidobod a taccsot a mentőben, úton a kórházba. Annyira kimerült vagy és megalázott, hogy bőgsz, mint egy kisgyerek. Mikor beindulnak a szülési fájdalmak, a férjed nem segíthet, nem hozhat be semmit neked az autóból, amire szükséged volna. Aztán mikor szinte belehalsz te is és a babád is a szülésbe, sem ő, sem a családod nem látogathat. Mégis ki vagy te, hogy azért nyafogj, amiért édesanyád nem lehet ott, hogy fogja a kezed? Emberek halnak meg odabent, akik hetek óta nem látták a szeretteiket!

Az újszülött intenzíven azt mondja az orvos, a szülőknek is csak nemrégiben engedélyezték a babáik meglátogatását. Mert ő keményen harcolt ezért. És mert a kisbabáknak szükségük van a szüleikre. A kórházban töltött idő hosszú és magányos, de te barátságot kötsz a nővérekkel, a biztonságiak pedig már köszönnek, amikor átmész egy-egy ellenőrzőponton. Megkérdezik, hogy van a babád. És sok szerencsét kívánnak.

Aztán jön a megszállottság: vajon elég tiszta a mellpumpa összes alkatrésze? Vajon elég a kézfertőtlenítő? Elég forró a víz, amivel a kezed mosod? Biztos elegendő szappant nyomtál a kezedre, és valóban alaposan átsúroltad azt? Na meg a ne fogj meg semmit, mert akkor kezdődik minden elölről!

És ott a düh. A mérhetetlen düh azok ellen, akik azért siránkoznak folyton, mert kényelmetlen és elviselhetetlen a maszk. Neked pedig eszedbe sem jut észrevenni, hogy rajtad van, sőt még alszol is benne, ha kell. Csak a gyereked élje túl! A düh, amiért egyesek még mindig amiatt panaszkodnak, hogy nem vacsorázhatnak étteremben, nem mehetnek fodrászhoz, vagy nem látogathatják a nagyszülőket. Neked pedig a gyereked élete a tét…

Egy kisbaba megváltoztatja a világot. És ha ez a kisbaba beteg? Semmi sem számít, a világ megszűnik létezni. Egyezzünk meg, pandémia ide vagy oda, ami velünk történt, az egy rémálom. Amin keresztülmentem, az a lehető legrosszabb, ami egy terhes nővel megtörténhet: tökéletes várandósságom volt, egészséges babával addig, míg aztán nem lett. A covid pedig nem segített. Rettenetes érzés temetést megszervezni egy újszülöttnek! De listát készítve a vendégekről és távolságot tartva ez még rettenetesebb. Mindezek ellenére, mégis szerencsésnek érzem magam.

Abban a hat hétben, míg a fiam élt, szerencsésnek éreztem magam. Amiért olyan helyre kerültem, ahol megmentették az életünket. Amiért a kisbabám tökéletes ellátásban részesült. Amiért a férjem ott lehetett mellettem. Amiért a karjaimban tarthattam a gyermekemet. Amiért az utolsó óráiban ott lehettünk vele. Amiért a szüleink, saját egészségüket kockára téve, vigyáztak az otthon maradt óvodás gyerekünkre. Amiért tisztességesen eltemethettük a fiúnkat, ezennel egy csöpp kis igazságot szolgáltatva a számára.”

Fotók: ALEJANDRA WILCOX

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.