Azt hittem, hogy én aztán mindent jól csinálok. Ha nem térek észhez, ma már rég elvált lennék.
Mikor eljutsz arra a szintre, hogy nem tudod, hogy mi értelme van a házasságodnak, amiben csak veszekedés, botrány, mérgelődés van, akkor muszáj cselekedned.
“Nekem van igazam, ő a hibás mindenért…” – hangzik gyakran a vád, amely természetesen nem igaz. Mindig könnyebb mást hibáztatni.
Egyik este sírva ébredtem fel, mert már álmomban is veszekedtem a férjemmel. Nagyon rosszul voltam, remegett az egész testem. “Nem tudom tovább ezt csinálni…” – suttogtam magamban. Aznap viszont egy barátnőm felnyitotta a szemem. “Biztos vagy abban, hogy egyedül csak te szenvedsz? Abba a férfiba szerettél bele, neki szültél gyereket. Nem gondolod, hogy ő is teljesen ki van készülve? Adj egy esélyt, hogy elmondhassa ő is, hogy mit gondol a házasságotokról.”
De semmi kedvem nem volt meghallgatni a férjemet. Később gondolkodni kezdtem. A veszekedéseink során vajon megpróbáltam végighallgatni az érveit, adtam esélyt, hogy megvédje magát?
Ezután pár olyan nap következett, mikor nem szóltunk egymáshoz. Kerültük egymást. Szerintem ő sem akart beszélni velem. Képzeletbeli falat építettünk magunk közé. Éjszakánként azon gondolkoztam, hogy mi fog történni velünk. Majd egyik reggel, váratlanul kicsúszott a számon, és azt mondtam a férjemnek: “Sajnálom.” Engem is sokkolt, amit kimondtam. Valahol mélyen az egóm felháborodva mondta, hogy “hogyan vagy képes bocsánatot kérni tőle”, de a szívem és az eszem sokkal hangosabbak voltak, és egyet érettek velem.
“Nem voltam őszinte veled, mikor veszekedtünk, nem hallgattuk meg egymást. Mindkettőnknek fájt, vajon miért nem akartuk megérteni egymást?” – folytattam.
Nem válaszolt, de láttam a tekintetén, hogy meglágyult a szíve.
“Kérlek, ne hagyj el” – mondtam sírva.
A következő néhány napban még esetlenek voltunk egymással, próbálkoztunk a kommunikációval, de olyan volt, mintha nem mi lennénk. Megígértem, hogy nem fogom firtatni többet a múltat, hanem a jelenben élek.
Nem ezt jelenti a megbocsátás?
Ha valamit mondott, türelmesen végighallgattam, még ha nem is értettem egyet vele, de legalább nem veszekedtünk.
Még “gyógyulófélben” vagyunk, de lassan ismét kezdünk közeledni egymáshoz, azonban még tartanak a “tárgyalások”. De akármennyire is fájjon, még él a szerelmünk. És ha mégsem fog működni a házasságunk, azt tudom mondani: “legalább megpróbáltam.”
