Szakemberek szerint hazudni bizony muszáj, és minden ember hazudik élete folyamán, akármennyire is az őszinteségen alapulnak a legfontosabb kapcsolataink. Ez azt jelenti, hogy körülöttünk senki sem őszinte?
Koránt sem. Elsősorban gondolkozzunk el azon, hogy legtöbbször a társadalmi szerepeink megőrzése érdekében kényszerülünk hazugságra. Például ha iskolában, vagy munkahelyen afelől érdeklődnek, hogy hogy s mint vagyunk a párunkkal, nem fogjuk rögtön az első kérdése kiönteni szívünk-bajunk, hiszen jól tudjuk, hogy erre nincs is igazi befogadó közönség. Kedvességből, rutinból kérdezik mindezt, és függetlenül anyagi vagy párkapcsolati problémáinktól valami kellemessel hárítunk.
Fontos kérdésekben viszont a minimum az őszinteség. Anélkül nem várhatunk el senkitől egészséges kapcsolatot, vagy harmonikus magánéletet. Ezekkel viszont igazán vigyáznunk kell, mert a hazugságok könnyen túlnőnek rajtunk, és egy idő után azt se fogjuk tudni, hogy milyen illúzióba ringattuk ezt vagy azt az ismerősünket.
Felmérések szerint a leggyakoribb hazugságok akkor történnek, amikor saját hibáinkat próbáljuk leplezni, szőnyeg alá seperni. Második helyet foglalják el az érzelmekről tett hazugságaink, harmadik helyen pedig a késés okát hazudjuk le leggyakrabban. Szakemberek szerint az ilyen füllentések hátterében leginkább a szégyenérzet, nagyzolási vágy, félelem és érvényesülni akarás állnak.
A gyakori hazugságok „elkövetői” sokszor kényszerből teszik mindezt. Nem képesek önmaguk lenni, ezért inkább köpönyegforgatáshoz nyúlnak, mint eszköz, és teszik ezt rezzenéstelen arccal, sőt, ismerek olyant is, aki még szimpatikusan is teszi. Mindig azt mondja, amit környezete hallani akar, de a szín alatt csak egy orbitális kontár.
Rengeteg cikk és könyv szól azokról az apró non-verbális gesztusokról, amit az emberek hazugság közben ejtenek el, de az igazság az, hogy a verbális és non-verbális tartalom valójában nincs ennyire szoros összefüggésben egymással.
Legjobb módszer, ha a „itt valami nem stimmel!” érzésre hagyatkozunk, és nem kezdjük el rögtön lepofozni azt az illetőt, aki kényszeresen műveli a lánchazudozás vitatott művészetét. Véleményem szerint az ilyent kell hagyni, hadd próbálkozzon, mert a rengeteg füllentés előbb-utóbb túlnő rajta, és ahogy egyik barátom mondta: csak maga alatt ássa a fát.
