Aki azt mondja, hogy megbocsátani könnyű dolog, az valószínűleg még nem járta meg a poklot, mikor az az ember, akiben a legjobban bízik, cserben hagyja. Buddha idézeteket írtam le egy öntapadós papírra, amit kiragasztottam a hűtőre, megpróbáltam a meditációt, de nem mindig segített.
Sőt, azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem is szeretné csak úgy megbocsátani a dolgokat, elfeledni a sérelmeket, és egyszerűen tovább lépni. Mert megbocsátani elsősorban magunkban kell, a lelkünkben kell elengedni a dolgokat, nem pedig a másik ember hibáztatásáról, szidásáról, ócsárolásáról szól a megbocsátás.
Azért kell megbocsátani, mert ha nem tesszük meg, eláruljuk saját magunkat, hiszen a düh, a harag szétfeszíti a szívünket, ami hosszú távon elviselhetetlen. És azért maradunk mérgesek, dühösek, mert igazságot szeretnénk szolgáltatni, azt akarjuk hallani, hogy az az ember, aki megbántott minket, mondja ki, hogy nekünk volt igazunk.
Csak mi van akkor, ha mindenki úgy gondolja, hogy neki van igaza?
Pedig a haragtól meg kell szabadulni, mert az nem vezet sehová, és a sebeink sosem gyógyulnak be.
Mikor fáj a szívünk, úgy gondoljuk, hogy lehetetlen megbocsátani. Pedig pont ekkor kell megtennünk, mert csak így szabadulhatunk meg ettől a bomlasztó belső feszültségtől. Csak így lelhetünk lelki békére, megnyugvásra.
Megbocsátani azt jelenti, hogy tudomásul vesszük a megtörténteket, most viszont a jelenre koncentrálunk, és csak magunkra figyelünk. A döntés csak a miénk, el kell döntenünk, hogy melyik utat választjuk.
A megbocsátás arról is szól, hogy milyen sorsot választunk magunknak. Képesek vagyunk-e felállni, és folytatni az életet, bátran, önbizalommal teli, fájdalom és harag nélkül.
A megbocsátás azt jelenti, hogy képesek vagyunk visszaszerezni az életünk felett az irányítást.
