LélektárGondolatfoszlányok tavaszi kirándulás közben

Gondolatfoszlányok tavaszi kirándulás közben

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Szeretek késő tavasszal utazni. Annyira színes és zajos ilyenkor a természet. Ebben az időszakban a zöld valahogy tisztább és puhább, mint máskor. Mindig elképzeltem, hogy milyen jó volna óriásnak lenni, és megsimogatni az ágaikkal összekapcsolódó fákat, arcomat belefúrni a lombok közé, megérezni a levelek illatát, odasimulni a friss rügyekhez. Az akác pont most nyílik és nemcsak illatával próbál elbódítani, hanem fehérbe öltözve mint egy menyasszony a tisztaság, az érintetlenség nimbuszát kölcsönzi a város körüli erdőknek.

Fotó: Flickr.com
Fotó: Flickr.com

Bár az egymás mellett élő, lombjaikkal itt-ott összefonódó fák különböznek egymástól,  akárcsak mi, emberek, mégis jól megférnek egymás mellett, nem próbálják elnyomni a környezetükben élő társaikat, nem akarnak uralkodni felettük, kihasználni a másikat. Tanulhatnánk tőlük. Bár a ma leginkább elterjedt vélemény szerint nem éri meg másokon segíteni, hisz legtöbbször még egy köszönömöt sem kapunk érte, hát még elismerést, esetleg fizetséget, az erdőben sétálva megfigyeltem, hogy azok a fák, amelyeken fagyöngy, vagy más élősködő növény, gomba, moha él, sokkal szebbek, különlegesebbek a többinél. Érdemes volna elgondolkozni, vajon a környezetünkben élő társaink közül ki az, akit többre becsülünk, akivel szívesebben találkozunk: aki visszahúzódik, állandóan társaira, barátaira, a politikai helyzetre panaszkodik, esetleg bölcsen pöffeszkedik mások előtt avagy parancsolgat és igyekszik magát minden közösségi munkából kivonni, vagy aki mosolyogva, zokszó nélkül végzi dolgát, és mindig van pár szabad perce barátainak, ismerőseinek segíteni, meghallgatni problémáikat. És valahol a lelkünk mélyén mind arra vágyunk, hogy szeressenek és nem arra, hogy féljenek tőlünk, gyűlöljenek. Még a fenegyerekek is csak azért vagánykodnak, kiabálnak, hogy végre észrevegyük őket, szeressük őket és forduljunk a megfelelő figyelemmel feléjük.

Ahogy úticélom felé közeledek a hegyek egyre magasabbá válnak, az erdő most is tarka, de itt a mélyzöld fenyő a lombhullatók még világos, tavaszi zöldjével keveredik. Távolból a sziklák kékesen fénylenek, a mélyedésekben megmaradt hó mint megannyi gyöngysor díszíti oldalát. Ahogy egyre közelebb érek, a sziklák ellentmondást nem tűrően és most már sötétszürkén magasodnak fölém, itt-ott talán kicsit ijesztően, de a kövek között egy-egy alacsony növésű fenyő kapaszkodik meg és nő nyílegyenesen magasba, máshol árvácskák vagy kék gyöngyvirágcsokrok díszítik a sima kőfalat és ez enyhíti valamelyest a szigor hangulatát. Sosem értettem, hogyan képesek ilyen nehéz körülmények között megélni ezek a növények, és talán még szebben nyílni, még élénkebb színekben virítani mint kertekben élő társaik. Talán pont a kemény körülmények miatt? A nehézségek, az életért folytatott küzdelem megedzik, megszépítik őket, elmélyítik a különböző fajok közötti együttműködést, míg a kényelem, a készen kapott tápoldat elpuhítja, fakóvá teszi a „házi” változataikat? Újabb üzenet volna ez a természet részéről? Hogy ne hátráljunk meg a nehézségek előtt, hanem merjük őket bátran felvállalni, mert ettől erősebbek, „szebbek” leszünk?

Megérkezve, első dolgom egy rövid sétát tenni az erdőben.  Az éjszakai eső után vízcseppek csillognak a napfényben, és mint drágakövek díszítik az amúgy is virágba öltözött fákat, bokrokat. Bár nálunk már elvirágzott az orgona, itt még dúsan önti virágait és kellemes illatát. Az erdőszélen (csak eddig mertem bemerészkedni egyedül) a madarak észrevéve magányom, koncertet rögtönöznek, hogy felvidítsanak. A rigó indít, és mintha a zenészek csak a karnagy intésére várnának, egymást túlharsogva sorra belépnek: a pacsirta, az erdei pinty, a fűzike és a fülemüle és mások, a fakopáncs pedig a taktust üti. Lehet, hogy Mozart vagy Strauss erdei sétáik után írták meg híres műveiket, lekottázva ezt a vidám, változatos hangözönt? Behunyt szemmel, testem minden sejtjével érzem, élvezem a természet hangjait. Minden érzékemmel, gondolatommal itt vagyok, a nagy „most”-ban, amiről a spirituális mesterek írnak, eszembe sem jutnak a múlt sérelmei, a jövő bizonytalansága, teljesen átadom magam a hangkavalkádnak, az erdő illatának, a puha avarnak, a könnyű szellőnek. Semmi másra nem tudok gondolni, és ettől teljesen ellazulok, szinte pillekönnyűvé változom. Csodálatos érzés. Boldognak érzem magam és szeretném, ha mindenki boldog lenne körülöttem.

Aztán hirtelen két varjú érces hangú krákogása hirtelen végett vet a hangversenynek. A zene elnémul, a karmester egyetlen szárnylibbenéssel elmenekül. Kinyitom a szemem, és megdöbbenéssel veszem tudomásul, hogy bár ugyanúgy süt a nap, mintha mégis sötétebb és hűvösebb lenne az erdőben. Megborzongok. Nem túl kellemes érzéseket táplálok magamban a két gyászruhás varjú iránt, de aztán hirtelen elszégyellem magam. Hisz ők is Isten teremtményei, szegények nem tehetnek róla, hogy hangjuk annyira vésztjósló, hogy mindenki fejvesztve menekül hallatán. A mitológiában a varjak Isten hírnökei, persze elsősorban a baljós híreket hozzák, lehet ezért is érezzük annyira kellemetlenül magunkat, ha hangos károgással elrepülnek mellettünk. Így éreztem én is, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ők legfennebb csak a hírnökök, de a kellemetlen hírekért a felelősség nem őket terheli. Megrázom fejem és körülnézek, vajon milyen üzenetet hoznak, de csak onixfekete csillogó tollazatukat látom, amint körbejárják a tisztást kis ennivalóért. Hirtelen asszociálom őket a kukákban élelmiszerért turkáló szerencsétlen flótásokkal, és megsajnálom őket. Nem a mi dolgunk ítélkezni felettük, mint ahogy a kéregetők felett sem: valóban lehet, hogy valamikor elkövettek ők is egy hibát (mint mindannyian) amivel életüket ennyire nyomorúságossá tették, és most emiatt bűnhődnek rettenetes hangjukkal, feketére piszkolódott kissé bűzlő ruháikkal, örökké korgó gyomrukkal, de most itt vannak előttünk, éhesen, szerencsétlen körülmények között. Vajon nem érdemelnének meg még egy esélyt, mint mi is (hisz hányszor esedezünk érte), egy kis sajnálatot, egy mosolyt és talán némi maradék ételt, ahelyett hogy elmenekülünk előlük, mint leprások elől?

Aztán megkezdődik az orvosi konferencia (hisz emiatt utaztam pár száz kilométert), és szertefoszlik fennkölt hangulatom. Ahol a mai értelemében vett tudomány, a teljességnek az apró darabokra szedése és vizsgálata kezdődik, ott sajnos elmúlik a boldogság, a harmónia érzete, helyét átveszi a kíváncsiság, a versenyszellem: az „én találjam fel előbb”, az „ én legyek a legjobb” érzése. A természetben a teljességgel, a mindennel való egység örömmámorát tapasztalhattam meg, az apró részletekben már ott érzem az önzés, az egó elkülönültségét, magányát és az egyedüllét okozta szorongást. Nehogy valaki azt higgye, hogy a tudományos kutatás ellen szólok, hisz azt teszem én is mindennapjaimban, de közben felismerem, hogy a mikroszkópikus elemzést folytatni kellene a részletek újra egésszé való építésével és újraértékelésével. Hisz ha szétszedünk szirmaira, leveleire egy rózsát, tudni fogjuk minden egyes molekulájának összetételét, az atomok közötti kapcsolatok erősségét, de sosem fogjuk újra érezni friss rugalmasságát, puha illatát, a szirmok selymességét, a leveleken tükröződő vízcseppeket…

Kovács Judit

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek