LélektárGondolatfoszlányok őszi kirándulás alatt

Gondolatfoszlányok őszi kirándulás alatt

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Most már tudom. A természet az, ami megihlet. Otthon, a betonfalak között csak a mindennapi gondokra tudok összpontosítani, de ahogy a természetbe kerülök, elindul bennem valami, amit nem is tudom, hogyan írhatnék le: kezdetben valami kellemes nyomást érzek a szív tájékán, mélyről felszabadul egy sejtés, hogy történni fog valami, majd szinte elemi erővel előtörnek az érzelmeim. Nem csoda, annyira szép az erdő, a hegyek, különösen ilyenkor, ősszel.

Fotó: Flickr.com
Fotó: Flickr.com

A domináns szín még mindig a zöld, de már itt-ott sárga és rozsdabarna koronájú fák kandikálnak ki az erdőből. Útközben eleredt az eső, de ez nemhogy rontott volna a kilátáson, hanem még sejtelmesebb szint kölcsönzött mindennek, ahogy a fák közül körözve felszállt a pára és úgy 10-05 méterrel az út fölött megállt és kíváncsian fürkészte az arra járó autókat. Gyerekkoromban (akkor is sokat kirándultam) úgy gondoltam, hogy ilyenkor, eső után kijönnek a kis erdei manók a barlangjukból, odúikból és szivarra gyújtanak, karikákat eresztenek, örvendenek annak, hogy felfrissült az erdő.

Annyira megkapó volt a látvány, hogy hangosan felkiáltottam: „Istenem, milyen szép vagy!”.

Magam is elcsodálkoztam azon, mit mondtam. Isten szép? De hisz sose láttam. Vagy mégis? De hamar rájöttem, hogy a szívem mélyéből felszakadt csodálat tulajdonképpen valódi érzéseimet tükrözi, nem véletlen elszólás. Ugyanis, úgy gondolom, úgy érzem, hogy Isten valóban ott van mindenben: a sárguló erdőben, az egyenes derekú fenyőkben, a csipkés szélű kiálló sziklákban, a kanyargó folyóban, a hajladozó fűszálakban, és persze ott van valahol mélyen bennünk is. Mindegyikünkben. Nyelvtől, vallási beállítottságtól, becsületességtől, tudástól, gazdagságtól függetlenül. Ott van bennünk. Vagy mi vagyunk Benne. Nézőpont kérdése. Ezért van az, hogy a keleti népek mindenkit meghajlással köszöntenek, mert mindenkiben (még a tolvajban is) meglátják a benne lakozó Istent. Gyerekkorom vallásóráin Istent mindig szakállas öreg bácsiként írták le, emiatt nem is igazán tudtam elfogadni, hogy valóban létezik, hisz sosem láttam Őt a felhők mögül kikandikálni, belesni este a hálószobába, hogy jól mondom-e az imát, de még a templomban sem láttam a vasárnapi Istentiszteleten. Csak később, jóval később döbbentem rá egy pompás virágokkal teli tisztáson, hogy Istent nem a Földön kívül kell keresnem, hanem itt, mindenben és mindenkiben, és akkor már azt is megértettem, miért mondják azt Róla, hogy mindent lát, mindent tud rólunk, és azt is, hogy mindent megbocsát, ha képesek vagyunk mi is megbocsátani önmagunknak. Ő a lelkiismeretünk, a tanácsadónk (Akit persze nem mindig hallgatunk meg), az őrzőangyalunk, Ő az, aki mindenhova elkísér és meghallgat. Persze a válasza nem mindig tetszik, de akkor is Ő nem bosszúálló Isten, mint az Ótestamentumban, hanem szerető, gondoskodó Atya, ahogyan Jézus mondta. Mert hol is tartanánk már a rengeteg háború, levegő- és vízszennyezés, szintetikus élelmiszerek világában, ha Valaki féltő szeretettel nem vígyázna arra, nehogy mindent visszafordíthatatlanul elrontsunk.

A fennkölt látvány hatására ösztönösen is lassítottam, hogy tovább gyönyörködhessek a tájban. Nagy sebesen haladtak el balomon az autók, és azon tűnődtem, vajon ők nem látják ezt a csodát? Őket nem érintette meg a másodpercenként változó természet arca? Mind sietünk, rohanunk a pénz, a siker után, és halogatjuk azokat a dolgokat, amelyeket valóban meg szeretnénk tenni. De vajon lesz-e holnap, amikor majd magammal is törődhetek? Lesz-e annyi erőm, hogy egyszer ezt a mókuskereket megállítsam és azt tegyem, csakis azt, amit szeretnék, amiről úgy gondolom, hogy testemnek, lelkemnek jót tenne? Sosem tudhatjuk, mit hoz a következő perc, és minden egyes elhalasztott kívánságunk, vágyunk ott maradhat megvalósítatlan álomként az éterben.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mikor elértem a Borszék előtti erdőt. Eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt, egy nyári zápor után jártam itt utoljára. Akkor a nap is kisütött, és megvilágította az erdő mélyéből felszálló párapamacsokat. Az apró vízszemcséken megtört a fény, és a szivárvány színeiben tündökölt a kis ködgomolyag, olyan volt, mintha megannyi tündér táncolt volna a tisztáson. Megálltam, kiszálltam az autóból, és meglepetésemre a tündérek a patak csobogásának a ritmusára táncoltak, a dobpergést pedig a fákról lehulló vízcseppek szolgáltatták. Mintha megállt volna az idő, a tánc egyre lassúbbá vált, a patak vizének hangja visszhangozni kezdett és a faágak is a lágy ritmusra hajladoztak. Egy közeledő autó tülkölése elriasztotta a tündéreket és eltűnt a varázs. Érdekes, annyi mindent elfelejtettem, talán fontos dolgokat is, de ennek a pár percnek az emléke annyira élénken megmaradt, most is vissza tudom idézni, 8-9 év távlatából, a fenyőtüskéken csillogó vízcseppeket, a napsütötte mély völgyet és a rózsaszínű bárányfelhők mögül felragyogó napsugarakat. Az ilyen élmények örökre megmaradnak, talán a síron túl is. Az biztos, hogy felhalmozott „kincseinket”, házat, pénzt, hírnevet nem visszük magunkkal, de szerintem ezeket az erős érzéseket, emlékeinket igen. Talán tudásunknak is egy részét, azt, ami valóban fontos, és amit bármikor fel tudunk idézni.

Az ősz, vidám színei ellenére valahogy a közeledő elmúlásra emlékeztet, talán emiatt ennyire borongósak a gondolataim is. A természet is megöregszik, és nemsokára téli álmát alussza. De a téli pihenő után újra ébred, újra kivirágzik, és ez reményt ad számunkra is, hogy az elmúlás után valamikor majd újrakezdhetjük és megvalósíthatjuk elszalasztott álmainkat. Mert akkor hátha könnyebb lesz. Akkor majd lehet okosabbak leszünk és nem szalasztjuk el a lehetőséget. De vajon valóban lesz újrakezdés? Vajon érdemes addig várni? Miért nem teszem meg most, amikor itt vagyok és megtehetem? Talán azért, mert félek élni, és emiatt mindenféle kifogást kitalálok, hogy elodázhassam az életemet. Ehelyett mások életét próbálom élni azzal, hogy az ő elvárásaiknak próbálok megfelelni. A szüleimét, tanáraimét, barátaimét. Nem azért születtem, hogy az ÉN életem éljem?

Szerencsémre megérkezem és nem kell válaszolnom a bensőmből fakadó kérdésekre. Még egy kis időre elodázhatom az élet oly fontos kérdéseit, hogy vajon miért is születtem, mi az életfeladatom és hova megyek majd, ha világomnak vége szakad. Lesz-e számonkérés? És lesz-e újrakezdés, ahogyan minden reggel új nap indul, minden tél után újra feléled a természet és elölről kezd mindent?

Kovács Judit

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek