Érezted-e már úgy, mintha egy mágneses tér lenne a tested körül? Agyunk nem csak a testünket, hanem a körülöttünk levő teret is észleli. A klasszikus gumikéz illúziója szerint, amely azon alapul, hogy az adott testrészhez hasonló, idegen tárgyat saját testrészként tapasztaljuk meg, képesek vagyunk a minket körülvevő teret is érzékelni.
A neurológusok már évtizedek óta tudják, hogy agyunk ábrákat tárol a minket körülvevő közvetlen környezetről, az úgynevezett személyes térről. Ez teszi lehetővé, hogy kezünket kinyújtva megragadjuk a körülöttünk levő tárgyakat, és segít megvédeni önmagunkat is.
Képzeljük el, hogy miközben barátunkkal beszélgetve sétálunk az erdőben, egy alacsonyan lógó faág hirtelen megjelenik a látótérben. Ösztönből azonnal lehajolunk, hogy kikerüljük, ez pedig nem más, mint a személyes tér érzékelése, ami megakadályozta, hogy beüssük a fejünket és megsérüljünk.
A jelenséget a ’90-es évek második felében, az állatokkal végzett kutatások során sikerült először bizonyítani. Michael Graziano, a New Jersey-i Princetoni Egyetem tanára, kollégáival együtt felvette a majmok homloki és falcsonti agylebenyében levő neuronjainak elektromos aktivitását. A tudósok a kísérlet során megállapították, hogy az idegsejtek nem csak akkor léptek működésbe, amikor egy tárgy megérintette az állatok testét, hanem akkor is, amikor közel került hozzájuk. Amikor a kutatók közvetlenül stimulálták ezeket a neuronokat, rájöttek, hogy a majmok reflexszerűen védekező testtartást vettek fel – becsukták szemüket, félrefordították fejüket, vagy felemelték kezüket.
Habár a kísérletet nem ismételték meg emberi alanyokon, az eredmények azt bizonyítják, hogy agyunk bizonyos részei egyedülálló módon érzékelik a személyes teret. Például, azok akik szélütést szenvednek a jobb hátsó falcsonti lebenyben, nem képesek testük bal felén érzékelni ezeket az ingereket, miközben a távolabbi környezetükben lévő dolgokat már igen.
„Ez alátámasztja azt a tényt, hogy az emberek és a majmok agyában tárolt ábrák hasonlóak” – mondja Arvid Guterstam, a stockholmi Karolinska Intézet munkatársa.
Érzékszervek csapdája
Elméletben legalábbis. A Guterstam és kollégái által végzett kísérletek során, a kutatásban résztvevő személyek képesek voltak érzékelni az őket körülvevő személyes teret.
Ehhez, a jól ismert gumikéz illúziót vetették be. A kísérlet klasszikus változatában a kutató egy ecsettel simogatja önkéntes alanyának kézfejét (amely nincs szem előtt), és a mellette levő gumikezet is. A simogató mozdulatokat egyszerre, ugyanolyan sebességgel és ugyanazon a helyen végzik el. Az anatómiai jellegeknek megfelelő műkezet az eredeti kézzel hasonló téri pozícióban helyezik el, és a személy csak a műkezet látja, a sajátját nem. Néhány perc után legtöbb ember azt állítja, hogy a műkéz és a saját kéz egyidejű érintésekor a műkéz a testsémába integrálódik és „saját kéz hatás” jön létre. A kutatók megállapították, hogy ez az illúzió nem működik abban az esetben, ha a gumikéz túl távol van elhelyezve saját kezünktől.
A 101 felnőtt bevonásával végzett tanulmány során a kutatók csavartak egyet a klasszikus kísérleten. A műkezet nem simogatták közvetlenül az ecsettel, ehelyett simogatást utánzó mozgásokat végeztek a kéz fölött, a valódi kezet érintő mozgásokkal egy időben. Ennek következtében az önkéntesek érezték az érintést a saját kezükön, figyelve, amint az ecset a levegőben, körülbelül tíz centivel a gumikéz fölött mozog. Legtöbb résztvevő egy mágneses mezőt érzékelt az ecset és a gumikéz között, mintha az ecset egy láthatatlan akadályba ütközött volna. Az önkéntesek változatlanul úgy érzékelték, mintha a gumikéz a saját kezük lenne.
A kutatócsoport megállapította, hogy amint az ecset 30-40 centiméteres távolságra kerül a gumikéztől, az illúzió eltűnik. Ezen a távolságon túl ugyanis megszűnik az adott testrész által érzékelt személyes tér. A mágneses tér illúziója abban az esetben is eltűnik, ha a gumikéz és az ecset között egy áttetsző fém akadály található, ami lehetetlenné teszi, hogy a kezünkkel bármit is megragadjunk, vagy valamilyen külső hatás érje a kézfejünket. Ennek következtében a testrészünket körülvevő közvetlen teret már nem személyes térként érzékeljük, vélekedik Guterstam.
„Ez egy lenyűgöző tanulmány. Évtizedeken keresztül a homloki és falcsonti lebenyek idegtudományára korlátozódtak a testünket kerül vevő biztonsági-, úgynevezett pufferzónáról alkotott ismereteink. Most azonban egy könnyen gyakorlatba ültethető kísérlet során máris észlelhetjük a jelenséget” – tette hozzá Graziano.
