Napjain egyik nagy problémáját az ún. szomatizáció jelenti. A szomatizációs zavar olyan krónikus betegség, amit sok ismétlődő, testi rendellenességgel nem magyarázható fizikális tünet, általában fájdalom és emésztési, szexuális, neurológiai tünetek kombinációja kísér. A betegség általában családi halmozódást mutat, elsősorban nőkben fordul elő.
A szomatizációs zavarban szenvedő beteg fizikai tünetei egyfajta segélykiáltásként, figyelemfelkeltésként foghatók fel. A tünetek intenzitása és kitartó jelenléte a beteg fokozott igényét jelzik a törődésre. Előfordulhat, hogy a tünetek más célt szolgálnak, például a felnőttkori felelősség elkerülését. A tünetek általában kellemetlenek, és akadályozzák a beteget a legtöbb kellemes tevékenységben, amiből arra következtethetünk, hogy a beteg hasznavehetetlennek érzi magát, illetve bűntudata van.
A szomatizációs betegeknek sokféle panaszuk van, leggyakrabban fejfájás, hányinger vagy hányás, hasi fájdalom, hasmenés vagy székrekedés, állandó kimerültség, vagy a szexuális vágy csökkenése. Tüneteiket általában nagyon tragikusan, sok érzelmi töltéssel adják elő. A szomatizáló betegeknél e tünetek valóban fennállnak, így gyakran a családorvosokat is megtévesztik, akik újabb és újabb kivizsgálásokat írnak elő. A szomatizációs zavarokkal küzdőket legtöbbször pszichológushoz, pszichiáterhez küldik a szakorvosok, miután mindenféle kezelés csődöt mondott a nem létező betegségek kezelésére.
Az orvosok egy idő után rájönnek, hogy a páciens állításai mögött valami egyéb húzódik, ezután fordulnak a pszichológushoz. A betegek legtöbb esetben hevesen tiltakoznak, hogy szakemberhez forduljanak, és azzal védekeznek, hogy nem bolondok, de egy idő után belátják, hogy a legjobb egy pszichológus tanácsát kéri az ügyben. A szomatizáció tehát nem más, mint a pszichés konfliktusok szervi megbetegedésekké vagy pszichoszomatikus zavarokká alakulása e pszichés betegségre hajlamos egyéneknél.
A kiváltó pszichológiai okok a következők lehetnek:
- Gyerekkori traumák: gyakori veszekedések a családban, kommunikációs problémák a szülők között, kommunikáció hiány a gyerekekkel, fizikai vagy lelki agresszió.
- Magány: szerető partner hiánya, barátok hiánya. Idős korban annak az érzete, hogy a gyerekek magára hagyták a szülőt.
- Társas élet hiánya: teljes elzárkózás a különböző társas tevékenységektől (baráti találkozók, színház, kulturális tevékenységek stb.)
- Közeli hozzátartozó, barát elvesztése.
- Mozgásszegény, fizikai aktivitást nélkülöző életmód.
- Céltalan élet: az illető személy céltalanul sodródik az életben, nincsenek tervei, nem tudja mit akar kezdeni magával.
Más szavakkal, a szomatizáció főleg azokra jellemző, akik valami miatt nem tudnak örülni az életüknek, vagy nincsen meg bennük a vágy arra, hogy ilyen vagy olyan módon éljék az életüket. Sokuknak így egyszerűbb azt mondani, hogy fáj a feje, a hasa, mint elismerni, hogy úgy érzik, legyőzte őket a saját életük, mi több, már az életkedvük is elment. Ebből fakadóan úgy érzik, hogy nincs bátorságuk, nincsenek eszközeik annak érdekében, hogy kiutat találjanak ebből a helyzetből és ismét örülni tudjanak az életnek, így a könnyebbik utat választva, orvostól orvosig járnak, és fiziológiai megoldást keresnek pszichológiai problémáikra. Az esetek nagy részében tehát a beteg a testi tünetei révén próbálja felhívni a környezete figyelmét lelki problémáira, ugyanakkor ez sok esetben menekülés is a nehéz döntések meghozatalának felvállalása elől.
A betegség kezelése nagyon nehéz, mivel ha a szakember feltárja a beteg előtt a panaszok pszichés hátterét, akkor a beteg bezárkózhat, ellenségessé válhat, mivel frusztrálóan hathat rá annak a beismerése, hogy a problémája pszichológiai természetű. A gyógyszeres kezelés nem segít, a sikeres gyógyulás is csak abban az esetben lehetséges, ha a páciens felismeri, hogy segítségre van szüksége, és pl. pszichoterápiának veti alá magát, mindenben együttműködve a pszichológussal.
A betegség ugyanakkor a súlyosság függvényében akár az egész élet folyamán megmaradhat. A tünetek teljes megszűnése hosszú távon nagyon ritka. Egyes betegek depressziósabbá válhatnak, sőt, az öngyilkosság gondolata is megfordulhat a fejükben. A betegek állapotán a legtöbbet a szoros orvos-páciens kapcsolat javíthat, hisz a tünetek enyhítése mellett az orvos a költséges, esetleg veszélyes vizsgálatoktól is megvédheti a beteget.
