Amióta az asztrozófiával foglalkozom, több ismerősömmel is volt hosszabb-rövidebb beszélgetésem arról, hogy hogyan lehetséges, hogy a csillagok beszélnek a sorsunkról, az életünkről. Hogy „meg van írva a csillagokban”. Mert valóban meg van, ott van, csak le kell olvasni. És nem csak az egyéni, hanem a közösségünk, a nemzetünk sorsa is. Úgy érzem, hogy ma jött el az a pillanat, amikor valamiféle megértésre jutottam azzal kapcsolatosan, hogy valójában miről is van szó.
A Neptunusz kapcsán jöttem rá. Amikor egy ember életében a Neptunusz aktiválódik, azaz valamilyen más égi szereplővel való találkozásának köszönhetően a hatása felerősödik az életünkben, akkor tulajdonképpen az az univerzális vágy kerít hatalmába bennünket, hogy megszüntessük az elhatároltság-érzésünket és eggyé váljunk a mindenséggel. Ilyenkor annak az ősi, elementáris érzésnek a megélésére vágyunk, hogy otthon vagyunk a világban, kapcsolódunk a minket körülvevő univerzumhoz. (Ezért lehet a Neptunusz a Vénusz, azaz a kapcsolatbolygó magasabb oktávja.) Az égi otthonunkra vágyunk, a paradicsomi állapotra.
Ez egy olyan univerzális, azaz egyetemes szükséglet, amely, kivétel nélkül minden emberben benne van. Az egységélmény, ahogy még nevezhetjük ezt az állapotot, öntudatra ébredésünk pillanatában a mély lelki tartományba, a tudatalattinkba kerül, de időről-időre feltör onnan. Ezt minden ember megtapasztalja, valamilyen szavakba nem önthető érzés formájában. Az élet különböző területein jelenhet meg, akárcsak a föld mélyén meghúzódó vízér, amely egyszer csak forrás formájában tör a felszínre, talán ott, ahol nem is számítunk rá. Ez kikerülhetetlen és az időpont adott az életünkben, azt tudjuk kiolvasni a csillagokból.
Ami viszont rajtunk múlik, hogy milyen mederbe tereljük ezt az érzést, hogyan elégítjük ki ezt a szükségletünket. Mert tehetjük ezt alkohollal, droggal, különböző szenvedélyeinknek való hódolással, legyen az akár a pénzszerzés, vagy a szerelem hajszolása, vagy sorozatfilm-nézés, de tehetjük alkotással, vagy az Isten keresésével is. Mert ugyanazt a határtalanság-érzést, ugyanazt az időtlenséget, térnélküliséget tapasztalhatjuk meg a részegség állapotában, mint az elmélyült alkotó, teremtő munkában, vagy éppen az imádságos áhítat pillanatában. Vagy a szerelemben, amikor tapinthatóvá válik számunkra a másik ember isteni lénye és megéljük a legszentebb egyesülést vele. Vagy az anyaságban, amikor önmagunkban érezzük gyermekünk minden rezdülését, minden fájdalmát, minden örömét.
És ez az, amire nézve szabad akaratot kaptunk az életünkben. Hogy amikor eljön ez a pillanat, akkor milyen formáját választjuk a határtalan egyesülés, az „önmagunkból” való „kizökkentség” megélésének. Nem szokott csengőszóval érkezni ez a pillanat, általában valamilyen traumatikusnak is megélhető történet kíséri. Veszteség akár. De ha tudjuk, hogy mihez igazodjunk, ha tudjuk, hogy mi a valódi központunk, akkor ezekben a pillanatokban nem a függőséghez vezető tévutakat választjuk. Akkor a beláthatatlan mélységeket sejtető Neptunusz, a görög Poszeidón, a tengerek ura, szédítő magasságokba repíthet. És ez a mi választásunk. A fent vagy a lent. És ez az erőnktől, a tartásunktól, a tudatosságunktól függ. Egyéni és nemzeti, közösségi szinten egyaránt. Mert a választásainktól függ az út, amelyet bejárunk. És erre nézve szabadok vagyunk, ez a mi emberi felelősségünk.
Barabás Enikő
