LélektárAhogyan ma élsz, az lesz holnap az emléked

Ahogyan ma élsz, az lesz holnap az emléked

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Életünk és pszichés funkcióink szerves részei az emlékezés folyamata és az emlékek. A bölcs azt mondja: „ahogyan ma élsz, az lesz holnap az emléked”.

Fotó: flickr.com
Fotó: flickr.com

Emlékeink többsége végigkísér életünkön. Különleges hatalommal bírnak. Egy emlék szempillantás alatt különféle érzelmet, gondolatot, indulatot, hangulatot képes mozgósítani bennünk, és ez fordítva is ugyanígy igaz. Hogy egy emlék emlék lehessen, arra van szükség, hogy egy bizonyos eseményen, megtapasztalásban nemcsak részt vegyünk, hanem át is éljük, megéljük azt, erős érzelmet kössünk hozzá (ez a legtöbb esetben tudattalan folyamat lehet), így elménkben helyet kap, egy képzet formájában bennünk marad és megidézhetővé válik. Ez a képzet nem ugyanaz a megtörtént eseménnyel, tapasztalattal, de hasonló hozzá. Képzettársításaink nagymértékben az adott érzelmi töltetünk függvénye. Gyermekkorunkban nagy szerepet játszanak az emlékek a tanulás folyamatában és identitásunk kialakításában. Felnőttkorunkra már nemcsak ezzel a szereppel bírnak.

Gyermekkorunkat felelevenítve, a mondat így kezdődik: „Emlékszem…” – anyám lágy, szeretetteljes simogatására egy tavaszi napon, úton a templom felé, apám intő szigorára s illatára, miközben késő este, a halvány lámpafénynél a szorzótáblát magyarázta. Emlékszem, hogy kötött pulóver volt rajta, s a könyvespolcon ott hevertek még a régi Máté Péter lemezek, inkább azt hallgattam volna, mint a szorzótáblát. Emlékszem, amikor görkorcsolyázás közben, a frissen aszfaltozott járdán egy ott felejtett homokbuckába gurultam, s úgy az aszfaltnak estem, hogy a két térdem összevissza horzsolódott s úgy fájt, hogy hazáig sántítva visítottam egy kis szülői vigasztalásért. Emlékszem a gyerektársaimra, iskolatársaimra, a finom tízóraikra, a krétapor nyomára az ujjamon, a frissen tintával töltött toll illatára, a pajkos bújócskákra, estébe nyúló szánkózásokra, a kacagásra, persze az első csókra, s arra, hogy vége volt az életemnek, mikor a „nagy szerelem” véget ért. Emlékszem, hogy el voltam keseredve, mikor ellopták a rózsaszínű biciklimet, vagy arra, hogy milyen mérges voltam, mikor nagymamán megszidott, mert sunyiba ellógtunk az akkori diszkóba. Ahogy soraimat olvasod, valószínű, hogy benned is felidéződik egy-egy kép, egy-egy illat, hangulat, mocorog egy érzés, szeretne előugrani egy színes kép, vagy éppenséggel szeretnéd azt visszagyömöszölni magadba, hogy bár sose kelljen többet emlékezned a sok gürcölésre, a fájdalomra, szenvedésre, mikor elvesztetted szeretted vagy romba dőltek álmaid s vágyaid.

Ez a sok kis múltbeli emlékmozaik visszatükrözi neked mindazt, aki voltál, azt az élethelyzetet, amit akkor átéltél. Ha találkozol az utcán egy régi jó ismerőssel, évek teltek el mióta nem láttátok egymást, mindketten megváltoztatok úgy külsőleg, mint legbelül, de milyen jó érzés, mikor odamész hozzá vagy odajön hozzád, s megkérdi: „Emlékszel rám?”. Ezzel a kérdéssel újra találkoztok. Emlékszik rád: valakinek az életében te is egy kis színes emlékmozaik vagy. Valóság voltál az életében. Belegondolni, hogy emberek életeiben vettük részt, emlékeznek ránk, csodálatos érzés. Kis szálakkal összeköt bennünket az élet a lelkünkben, ott mocorgunk egymásban, emlékszünk az együttlétekre, élményekre, arra, hogy akarva-akaratlanul, de megérintjük egymást életünk kalandjában – legbensőbb valóságunkban.

Jó emlék, rossz emlék

Persze a szép emlékekre szívesen, szeretettel gondolunk, de hol maradnak el a rossz emlékeink? Mindenki életében megtörténik, hogy egy pár dolog balul sül el, s rossz szájízzel maradunk. Ez elkerülhetetlen. Sok esetben a rossz tapasztalatokhoz, kudarcokhoz, sérelmeinkhez való túlzott ragaszkodás visszahúz, meggátol abban, hogy kiteljesedjünk. Ezek a kisebb-nagyobb gubancok feldolgozásra várnak, s e célból kapóra jönnek emlékeink. Bizonyos esetekben nem érthetjük meg, hogy is kell azt a csomót feloldozni, ha nem idézünk fel egy-két, akár kellemetlen emléket is. Sem a szép, sem a kellemetlen emlékeinket nem szabad alábecsülni, mert rengeteg információt hordoznak önmagukban, nem hiába kerültek elraktározásra bennünk, s ha már ott vannak, fontos szerepet is betölthetnek, hasznunkra válhatnak kavargó visszatérő érzéseink megértésében, elfogadásában. Nem maradhatunk meg örökké a pillanatban. A pillanat elszáll, s az elmúlt pillanatok már a múlt szüleményei lesznek. Azt szoktuk mondani, hogy minden, ami a múlté: már csak emlék. Hát a múlton, sajnos, sokat nem tudunk változtatni. De, azon igen, hogy hogyan gondolkodunk róla.

labak-szeretet

Akárcsak a régi ismerőssel való találkozás során, az a rengetek éned is, amit teremtettél magadnak életed eddigi útja során, megkérdezheti: „Emlékszel még rám?”. Emlékszel a kis szeleburdi, félénk, hallgatag, vagy pajkos, csintalan gyermekre, aki voltál? Emlékszel a lázadó serdülőre, reményekkel teli fiatal felnőttre, emlékszel, mikor beleszerettél feleségedbe, mikor úgy döntöttél, hogy nem bírod tovább s meghoztad a döntést, ami kiforgatta sarkából az életedet? Emlékszel még milyen voltál akkor, milyennek láttad magad s a világot körülötted, abban az élethelyzetben? Annyi mindent átéltél, annyi emberrel vállaltál már sorsközösséget, rengeteg éned végigkísért, úgyhogy a kérdés már talán csak többes számban hiteles: „Emlékszel még ránk?” – emlékeink olyanok, mint egy személyes kincsesláda, ami közelebb visz erőforrásainkhoz, önmagunkhoz, és önmagunk megértéséhez.

„Ahogyan ma élsz – az lesz holnap az emléked.”

Az ember olyan, hogy bizonyos eseményekre muszáj emlékezzen – nem másért, de nagyon szeretne. Ezért készít például rengetek fényképet kirándulásokról, esküvőről, egyéb családi eseményről, követ gyűjt idegen országokból, szerelmétől kapott virágot szárít, féltve őrzi gyerekeinek kisbaba ruháit, stb. Ismertem egy nőt, aki az idegen városokban tett látogatása során, nem a meglátogatott templomot fényképezte le, hanem csak a templomajtót. Mikor megkérdeztem, hogy miért csak az ajtót szeretné megörökíteni, azt felelte: „..mert arra akarok emlékezni, amit akkor éreztem, amikor az ajtón a templomba léptem”. Ahány ember, annyi emlékgyűjtögető.

Felnőtt fejjel az emlékeinknek egy másik sajátos szerepet is tulajdonítunk. És ez nem más, mint a megértés és elfogadás. Eljön az idő, amikor minden olyan távolinak tűnik, lehámlik emlékeinkről az „ez jó emlék”, meg az „ez rossz emlék volt” minősítés, és minden, ami volt, átalakul „szeretettel gondolok rá/rád”, „szeretettel emlékezem rá/rád” valóságává, nem a múltban, hanem most, hiszen ez a sok kis színes mozaikkocka nélkül nem lenne teljes az összkép, aminek részesei vagyunk. Lehet, hogy akkor nem értettem, hogy miért nem hallgathatom Máté Péter énekeit a lemezlejátszón az unalmas szorzótábla tanulás helyett, de most már értem, hogy mennyire fontos és nélkülözhetetlen volt a gyermeknek, aki voltam, hogy apám ott volt velem, kötött pulóverben, a halvány lámpafényben… Emlékszem rá is, a gyermekre is. Szeretettel gondolok rájuk.

Mire szeretnénk emlékezni holnap a mából? Mire szeretnénk emlékezni 5 év múlva? Milyen emlékekben szeretnénk, hogy részünk legyen? Mindez érzelmekhez kötött vagy cselekedethez, megtapasztaláshoz? Hogyan szeretnénk emlékezni majd életünkre? – s máris neki kezdünk megteremteni egy új valóság álmát – a holnapi nap valóságát, lehetőségét. Közben magunkban hordozva kis személyes kincses ládánkat teli sok sok kis emlékmozaik-gyönggyel, amire emlékezni nemcsak jó, hanem hozzájárul személyes belső fejlődésünkhöz is.

Birtalan Katalin

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek