Nagyszüleink halála után is sokszor lehet olyan érzésünk, mintha lelkük, szeretetük most is körbelengene bennünket, pedig fizikailag már rég megszűntek létezni.
Azok a nagyszülők, akik igen fontos szerepet játszottak az életünkben és közel álltak hozzánk, sosem hagynak magunkra, még akkor sem, ha már eltávoztak az élők sorából. A nagyszülők és az unokák közötti kötelék a feltétlen szereteten és megértésen alapszik, amely olyannyira különleges, hogy semmilyen más kapcsolathoz nem hasonítható, még a szülő-gyerek viszonyhoz sem.
Nagyon szerencsés az olyan gyerek, aki a nagyszülei szeretetében válhat felnőtté, ugyanis a gyerekvállalás kitolódásával, már egyre kevesebb és kevesebb gyerek ismerheti meg személyesen is a nagyszüleit. Ennek ellenére nem kétséges, hogy azok, akiket a leginkább szeretünk, mindig velünk vannak.
Sokan hisznek abban, hogy az elhunyt nagyszülő halála után unokájának szellemi vezetőjévé válik, így feltétlen gondoskodása egy életre elkíséri a gyereket.
„A nagyon öregben és a nagyon fiatalban van valami közös, ami igazolja, hogy ők ketten együtt működnek csak igazán jól. Mint ahogyan csak a hajnal és csak a naplemente láthatja a kék égen a csillagokat, a reggel, a dél és a délután nem, csak ők ketten.” – Elisabeth Goude.
A nagyszülők eltávozhatnak, de vajon valóban meg is halnak?
Az érzés, hogy haláluk után is olyan, mintha ott lennének melletted nem véletlen, ugyanis már nem a földi világból, hanem a mennyből egyengetik utadat. Ezért ne érezd furcsának a késztetést, ha beszélni szeretnél velük. Hidd el, minden gondolatodat hallják, és mindig kerítenek rá módot, hogy megnyugtassanak.
A nagyszülők csodás emberek, hiszen nekik a legfontosabb kincsük te vagy, az unoka. Ha még olyan szerencsés vagy, hogy élőben megfoghatod a kezeiket, akkor habozás nélkül tedd meg és szeresd viszont őket, mert eljöhet a nap, amikor ezt már a való életben nem teheted meg.