A vallásosság magába foglal egy sajátos szociális és erkölcsi viselkedésmódot, mivel egy bizonyos értekrendet, tantételeket hordoz magában, melyeket egy csoporton belül megosztanak. Ugyanakkor egy egyén kapcsolatáról is szól egy olyan csoporttal szemben, akikkel egyformán gondolkoznak, közös hitrendszerhez tartoznak és közös gyakorlatokat osztanak meg.
A spiritualitás középpontjában a transzcendens áll, alapkérdéseket intézve az életről, azzal a feltételezéssel, hogy az élet több annál, mint amit látunk vagy megértünk. Egy vallásos összefüggésben a spiritualitás a vallásos életnek egy személyesebb dimenzióját fejezheti ki, mint például személyes kapcsolatunk Istennel. Bizonyos kultúrákban a sajátos hitrendszerekre kíván vonatkoztatni, pl. a ferencesrendi hitrendszer vagy a buddhista hitrendszer.
Lehet valaki vallásos, anélkül, hogy spirituálisnak vallja magát, és spirituális is lehet valaki, anélkül, hogy vallásos lenne.
De mindez hogyan képes befolyásolni mindennapi életünket?
A kutatók egy modellt írtak le arról, hogy életünk különféle aspektusait miként integráljuk a hétköznapjainkba. A modell szerint, egy központi mag köré még négy dimenzió csatolható:
- vitális dimenzió, ami magába foglalja a fizikai, mentális és emocionális síkot,
- funkcionális dimenzió a fizikai és intellektuális síkkal,
- interperszonális dimenzió a szociális és kulturális síkkal, valamint a
- transzcendens.
Ezen modell szerint a fizikai és emocionális tapasztalataink, a transzcendens irányába való nyitottságunk kihatással lehetnek a spirituális tapasztalatainkra, a hitrendszerek intellektuális értelmezésére és interperszonális kapcsolatainkra.
A keleti és nyugati kultúrában egyaránt fontos a kapcsolat az istenivel, az istenséggel. A nyugati kultúrákban, főleg a theisztikus valláskörben (pl. kereszténység) ezt a jellegű kapcsolatot “isten jelenléteként” élik meg, míg ugyanez a kapcsolatrendszer a keleti kultúrában (pl. buddhizmus, hindu vallások) az egységélményben tükröződik.
Az ima, imádság, mint vallásos és spirituális élmény egy erős érzelmi töltettel rendelkezik, így képes összekötni gondolati meggyőződéseinket egy spirituális eseménnyel. Az imádat abból a valós képből fakad, miszerint az egyén nem a világmindenség közepe, illetve abból az érzésből, hogy a világmindenség a transzcendens által kommunikál velünk. Ez a szemlélet jelentős hatással bírhat annak érdekében ahogyan magát az életet megközelítjük.
Spiritualitásunk, vallásosságunk olyan erőforrás lehet a számunkra, ahonnan erőt, támaszt meríthetünk nehéz helyzetekben, vagy bátorítást kaphatunk olyan dolgok végrehajtásához, amikben enélkül kevésbe vagyunk magabiztosak.
A belső béke fogalma, amit átélhetünk, a szorongás, nyugtalanság, félelem hiányán túltesz, képes akár egy interperszonális konfliktus feloldására is, és azt is sugallhatja, hogy tehetetlenségünkben is oltalom alatt állunk.
Ken Pargament pszichológus fogalmazta meg azt, hogy a pszichés jóllétünk egyik legtermékenyebb formája az, amikor az egyén valamilyen módon együttműködik Istennel. Kérni Isten segítségét, illetve hagyni, hogy Isten irányítsa életünket. Ez utóbbi arra az érzésre vonatkozik, amely által gyengéden hagyjuk magunkat ösztönözni, kegyelem alatt állni.
Az isteni szeretet észlelése egy intim folyamat. Egyesek könnyebben ráhangolódnak a szeretet ezen formájára embertársaikon keresztül. Ez a támasz és elfogadás élménye. Vannak akik ugyanezt a szeretetet képesek egyenesen istentől jövőként megélni.
A hála fontos szempont a legtöbb vallási kultúrában és spirituális életben. Vallási és spirituális vonatkozásban és azonkivül is a „Mondj IGENt az életre!” üzenetet hordozza magában.
Azokban az élethelyzetekben, amelyekben egy önző motiváció helyében a mások iránti törődésünket fejezzük ki, ahol teret adunk az empátiás motiváció és viselkedésmódnak, ott jelen van a feltétel nélküli szeretet is. Azt mondhatjuk, hogy azok a helyzetek, amelyekben hasznavehetetlennek érezzük magunkat, mutatnak rá az egoizmusra. Elfogadni embertársainkat még akkor is, ha úgy hisszük hibáznak arról szól, hogy saját hibáink fényében szembesülünk mások hibáival. Ez a feltétel nélküli elfogadás, amelyet a szeretet szül és sokkal mélyebb, mint a szeretet maga.
És még maradt két megválaszolatlan kérdés, amit hozzád intézek, kedves olvasó.
Vágysz-e arra, hogy közelebb kerülj Istenhez, hogy egyesülj az istenivel, a mindenséggel?
MOST mennyire érzed közel magad Istenhez, a mindenséghez?
Vannak, akik azért szeretnének közelebb kerülni az istenihez, mert nagyon eltávolodtak tőle, mások meg közel érzik magukat, de szeretnének még közelebb kerülni. És érezhetjük azt is, hogy már a lehető legközelebb kerültünk és nincs igényünk közelebbi kapcsolatra.
Nem léteznek standard sémák, szabályok, törvények, mérőeszközök, amik a spiritualitást megmérnék. A spiritualitás nem mérhető. És hibás azt állítani, hogy egyik ember spirituálisabb, mint a másik.
A transzcendenssel való kapcsolatunk az életünk egy realitása, akár vallásosnak, spirituálisnak valljuk magunkat vagy sem, és kihat életünk egyéb területeire. Ezt a kapcsolatot megélhetjük egy intim kapcsolatként, a maga intimitásával, vagy olyan értelmezéssel láthatjuk el, ami túlmutat személyiségünk dimenzióin.
A mindennapi spirituális tapasztalataink (pl. isten jelenléte, ima, hála, embertársaink iránti empátiás viszonyulásunk) hatással lehetnek életünkre, hiszen egy olyan érzelmi tapasztalatot biztosítanak, melyek befolyásolja azt, hogy hogyan látjuk önmagunkat és miként éljük meg önmagunkat, hiszen egy olyan módon határozzák meg az én-t, amely független a fizikai működéstől.
Birtalan Katalin
