LélektárA halállal való szembesülés

A halállal való szembesülés

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Amikor elfogadtam, hogy erről a témáról beszéljek, majd esetleg cikket is írjak, nem gondoltam mekkora fába vágom a fejszém. A halál az elmúlt közel száz évben tabutéma lett: nem igazán szeretünk beszélni róla, valahogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Pedig élet és halál elválaszthatatlanul egymáshoz tartoznak. Amikor megszületünk, már bennünk van az elmúlás kódja, de hogy ez mikor következik be, azt nem tudhatjuk: fiatalon vagy öregkorban, egészségesen vagy betegen, felkészülten vagy felkészületlenül. A halál mindenképpen elkerülhetetlen, tényét megváltoztatni nem lehet, amin viszont változtatni tudunk, az a halálhoz való viszonyunk.

Fotó: Adam Selwood
Fotó: Adam Selwood

A halállal való szembesülés minden korszakban más és más volt. Az ókorban, a természetközelben élő népek nap mint nap láthatták a természet körforgását, megújulását, ezért természetesnek találták a halált, ha eljött az idő (pedig ez jóval korábban történt meg, mint napjainkban), merészen szembesültek vele. A középkorban az elfogadás jellemezte a halálhoz való viszonyt, a vallásos emberek az Istenhez vezető út állomásának tekintették a halált, de már ekkor megjelent a haláltól való félelem, a haláltól való menekülés, majd a materializmus térhódítása teljesen megváltoztatta a szemléletet, a halál nem egy újabb fejlődési fokot jelent Istenhez való közeledésünk útján, hanem a végleges megsemmisülést.

Miért félünk a haláltól? A halálfélelem félelem az ismeretlentől, a megsemmisüléstől, a fájdalomtól, a szeretteinktől való elválástól, attól, hogy nem valósíthatjuk meg terveinket, félelem a túlvilági büntetéstől. De ma már nem csak a haláltól félünk, hanem az oda vezető úttól is, hiszen az élet mesterségesen meghosszabbítható, de ez az orvosi beavatkozás gyakran csak a szenvedést, a fájdalmas időszakot nyújtja el, ugyanakkor megfoszt emberi méltóságunktól, elveszi az utolsó órák emberiségét.

Félünk a haláltól, mert nem tudjuk mi történik velünk, ha meghalunk? A különböző vallások, filozófiai irányzatok mind másképp magyarázzák, az orvostudomány, bár jelentősen fejlődött az utóbbi évszázadban, szintén nem tud elfogadható, bizonyítható magyarázatot adni arra a kérdésre, mit érzünk a halál pillanatában, mi vár ránk a halál után? A halál lényege tehát rejtve marad előttünk mindaddig, amíg nem szembesülünk vele. És mint minden ismeretlentől, félünk tőle. A közelünkben élők halálhíre, halálának közeledése feldúlja életvitelünket, kellemetlen érzéseket vált ki bennünk, ezért megpróbáljuk elkerülni őket, munkába menekülünk, de menekülünk az érzelmek elől is, melyeket a rossz hír kivált, hiszen ha nincs érzelem, nincs fájdalom sem. Pedig vannak dolgok, melyekkel muszáj szembenéznünk, hisz mindennapi életünk tartozékai. Ilyen a halál is.

Pár évtizeddel ezelőtt falvakon még élt a közösségi szellem, az összetartozás érzése, ha valaki súlyosan megbetegedett, összecsődült a szomszédság, segítették a bajba jutott családot, és elkísérték a haldoklót és annak hozzátartozóit az elmúlás nehéz napjaiban. A haldoklónak alkalma volt elbúcsúznia minden ismerősétől, családtagjaitól, megbocsátottak és megbocsátást kaptak. A keresztény ember családja, barátai, szomszédai körében, szeretettel körülvéve halt meg. A halál békés volt és családias, ideje Istentől elrendelt. Az emberek minden halottal újra meg újra megélték a halált, az élet végességét nem idegenként, hanem teljes átéléssel és ha rájuk került a sor, már nem tűnt annyira félelmetesnek, elfogadhatatlannak.

De mi történik napjainkban? Az urbanizáció megszüntette a kisközösségeket, a technológia fejlődése, a televízió otthonokban való elterjedése, az internetes információk özöne lassan eltávolította az embereket egymástól. Mindent megtalálunk otthon, ami szórakozásunkhoz kell, ami az információcseréhez szükséges. Megtörtént tehát az elidegenedés, az elmagányosodás, meggyengült a vallásos hit és ennek következtében képtelenek vagyunk felkészülni a halálra. Mindehhez hozzájárul az is, amit a kereskedelmi tévékben, újságokban láthatunk, olvashatunk a halálról: erőszak, terror, horror, még a gyerekek számára írt komputeres játékok is tele vannak harccal, gyilkolással (sajnos a több élet illúziójával is). Mindez oda vezetett, hogy már nincs, vagy alig van érzelmi kötődés a haldoklóval szemben. Emellett nem vagyunk felkészülve a haldokló otthoni ellátására sem, nincs tapasztalatunk az ápolásban, nincs rá „időnk”, de azért is kerüljük a súlyos beteget és családját, mert a társadalom nem tanított meg arra, hogyan viselkedjünk velük szemben, mit is mondjunk nekik, a hozzátartozóknak és ez rendkívül kellemetlen, szorongó érzést vált ki bennünk. A régi szertartások ezt teljesen lefedték, előírták mit kell tennünk, mondanunk, hogyan kell viselkednünk a haldoklás, a halál és a gyász időszakaiban, de ezek mára feledésbe merültek. Nem vagyunk felkészülve a betegek otthoni ellátására, de arra sem, hogy mellettük legyünk a végső órákban. Inkább kórházakra, idegen emberekre bízzuk haldokló szeretteinket, akik leggyakrabban intenzív osztályon, gépekre „akasztva”, izolációs szobában, érzelmileg magukra hagyva, magányosan, személytelenül, sokszor búcsú nélkül halnak meg. Így az élet nem elmúlik, csak abbamarad. A rossz lelkiismeret kompenzálására pedig általánossá vált a sírkultusz, a temetés pedig üzletté.

És hogyan viszonyulunk a halálhoz, haldoklóhoz mi, orvosok? Munkánk során gyakrabban találkozunk haldoklóval, ezeket sajnos legtöbbször szakmai kudarcként éljük meg, mert a társadalom meghatározása szerint az orvoslás célja a betegség megszüntetése, az élettartam meghosszabbítása, ebbe a definícióba pedig nem fér bele az elmúlás gondolata, a haldokló ápolása. Az egyetemen minket sem tanítanak meg, hogyan viszonyuljunk a haldoklóhoz, mit, hogyan, mennyit mondjunk el annak a betegnek, akiről megtudjuk, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. Nyíltan mondjunk el mindent, vagy csak a hozzátartozókkal közöljük? Mit mondjunk, miután látjuk a döbbent arcokat, mi a teendő, ha a beteg kiborul a rossz hír hallatán? És mivel mindezt nem tanuljuk meg, primitív elhárító mechanizmusokat dolgozunk ki, hogy eltávolodhassunk a betegtől, kudarcunk látványától. Ez megnehezíti az orvos beteg kapcsolatot, ezáltal a kezelési-gyógyulási folyamatot is. Igyekszünk elkerülni, hogy a haldoklókat nyugtalanító kérdésekre válaszoljunk, ha mégis, akkor gyakran kitérő válaszokat adunk, ködösítünk, orvosi kifejezések mögé bújunk. Emiatt sokszor vádolnak minket, hogy érzéketlenek vagyunk, holott ránk is érvényes: ha teljes intenzitásában megélnénk minden betegünk halálát, képtelenek lennénk munkánk elvégzésére.

De hogyan viszonyul mindezekhez, mit érez a beteg ember, amikor megtudja, hogy rá nem a gyógyulás, hanem a fájdalmas halál vár? Erről valóban csak az írhat, beszélhet, aki benne van. A környezetük (orvosok, hozzátartozók) leggyakrabban „színlelt optimizmust” erőltetnek rájuk akkor is, amikor már nincs esély a felépülésre, és ezzel a család és a beteg egyaránt tisztában van. Gyakran azért nem hozzák szóba a halált, mert így akarják megkímélni egymást a szomorúságtól – a hallgatás viszont csak növelheti a feszültséget és a beteg elhagyatottságérzetét. A súlyos, végstádiumban levő betegeket pedig gyakran éppen az nyomasztja, hogy nem beszélhetnek őszintén a halálról. Mi, a hozzátartozók, a család, az orvosai pedig elmenekülünk a súlyos beteg közeléből, mert a halállal foglalkozni ijesztő, a haldokló közelsége megmagyarázhatatlan szorongást vált ki, mert nem tudjuk hogyan viselkedjünk, mit mondjunk. Erre a kérdésre a választ Polcz Alain, a kolozsvári születésű híres tanatológus adja: „Talán semmit. Meg kell hallgatni, hogy Ő mit akar elmondani nekünk.”

„Mit adhatunk egy haldoklónak élete utolsó félórájában? Hitet, hogy nincs egyedül…” , ezt a tanácsot adta kalkuttai Teréz anya, a szegények, betegek pártfogója mindannyiunk számára. Fontos, hogy együtt legyünk azzal, akit szeretünk és aki hamarosan eltávozik. Hogy megmondjuk neki, mennyire szeretjük, vagy egyszerűen csak mellette legyünk. Hogy meghallgassuk. Hogy bocsánatot kérjünk és megbocsássunk. És akkor talán megtudhatnánk a haldoklótól, aki élete utolsó pillanataiban átgondolja, átértékeli teljes életét, talán megtudhatjuk tőle, hogy az anyagiak semmit sem jelentenek, hogy igazából csak az emberi kapcsolatok, a szeretet a fontos.

Mi az, amit tennünk kellene, hogy a halálhoz való viszonyunkat megváltoztassuk? Térjünk vissza a múltba? Állítsuk vissza a régi rendet, szokásokat, ne nézzünk többet tévét? Szerintem semmi szükség rá, mint ahogy arra sincs szükség, hogy félredobjuk mindazt a kényelmet, amit a tudomány fejlődése, a civilizáció biztosít számunkra. Mindössze azt kellene csak megtanulnunk, hogy a régi értékeket beleillesszük modern életvitelünkbe.

Dr. Kovács Judit

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek