A történelem során sok olyan ember volt, aki életének egy részét elkötelezte, vagy akár a végső áldozatot is meghozta egy általa fontosnak tartott ügy érdekében. De a történelem során senki nem harcolt népéért és hazájáért olyan önfeláldozóan, mint Nelson Mandela.

A férfi, aki 27 évet töltött börtönben mások szabadságáért!

A korának befolyásos emberei elleni bátor fellépése és az az elkötelezettség, hogy mindig erős tudjon maradni, hogy reményt adjon dél-afrikai sorstársainak, talán az egész világ előtt példaértéket kapott a XX. század végén.

Az igazságosság embere

Nelson Rolihlahla Mandela már egész kiskorától kezdve jogot szeretett volna tanulni, hogy harcolhasson az igazságért egy olyan világban, ahol azt csak nagyon kevesen szolgálták. A Witwatersrandi Egyetem elvégzése után rövid ideig ügyvédi karriert folytatott Johannesburgban.

Abban az időben (1940-es évek) a kormányt csak a fehérek irányították, akik létrehozták az apartheid-ot, azt a rendszert, amely kiváltságokat kínált a fehér emberek számára, és amelyet Nelson egyáltalán nem tartott helyesnek.

Úgy vélte, hogy országában az igazságért küzdők mindig hátrányos helyzetbe kerülnek. Bármilyen nagy hátrányt is okozott neki a bőrszíne, harcolni akart a szeretett népe által jogosan megérdemelt szabadságért.

Ezért aztán 1943-ban, az ANC-hez (Afrikai Nemzeti Kongresszus) való csatlakozásával bekapcsolódott az afrikai gyarmatellenes és nacionalista politikába. Mandelát nevezték ki az ANC Transvaal-tagozatának elnökévé, amely 1910-1994 között egy kis tartomány volt Dél-Afrikában.

Politikai missziói során, Mandelát többször letartóztatták, mert beszédeket mondott, amelyekkel megpróbálta a dél-afrikai civileket a kormány ellen fordítani.

Ez aztán eljutott addig a pontig, hogy az 1956-os árulási tárgyaláson, még gyarmatellenes aktivistaként tett cselekedetei miatt is, eljárást indítottak ellene, de a vád nem járt sikerrel.

A szabad Dél-Afrikáért vívott harca

Látva, hogy a nyilvános beszédek és az erőszakmentes tiltakozási formák nem működnek, titokban csatlakozott a betiltott SACP-hoz (Dél-Afrika Kommunista Pártjához), mert a marxizmus hatására megkedvelte a kommunizmust.

Noha nem erőszakos módon működött, a SACP-vel közösen megalapította a harcos Umkhonto we Sizwe-t. 1961-ben egy szabotázs kampányt vezetett, mely az akkori kormány ellen irányult.

A kormány megdöntésére tett titkos kísérlete azonban kudarcot vallott, és 1962-ben, amikor a kormány tudomására jutott ezen tette, életfogytiglani börtönre ítélték, a Rivonia-pert követően. Mandela huszonhét évet töltött három különböző börtönben (Robben-sziget, Pollsmoor és Victor Verster börtön).

Rabként töltött idejének nagy részét a Robben-szigeten töltötte (tizennyolc évet), ahol a 46664-es számú rabként volt nyilvántartva.

“Ez a sziget! Itt fogsz meghalni.” – Ezekkel a szavakkal fogadta Mandelát és bajtársait egy börtönőr, megérkezésükkor. Börtönében eltöltött éveinek legnehezebbike 1968-ban volt, amikor telefonhívást kapott, miszerint édesanyja meghalt. Az akkori szigorú börtönszabályok miatt Mandelának nem engedték meg, hogy részt vehessen édesanyja temetésén.

A börtönben töltött évei alatt, azok a szabadon maradt hívei, akik ismerték őt és a munkásságát, amelyet az apartheid megszüntetése érdekében végzett, folytatták az ő nevében a szabadságharcot. Az ANC és a SACP az évek során egyre inkább megerősödött.

A nyolcvanas évek elején Dél-Afrikában erőszakos és erőszakmentes tüntetések is kirobbantak. Ezek az emberek nemcsak a saját szabadságukért harcoltak, hanem akkor már Mandela szabadságáért is, aki elsősorban inspirálta őket, és aki reményt adott számukra.

Frederik de Klerk és Nelson Mandela kezet ráznak.

Harcoljatok a végsőkig

1985-ben az ország annyira instabillá vált, hogy Dél-Afrika akkori elnöke (PW Botha) felajánlotta Mandelának a börtönből történő mielőbbi szabadon bocsátását, feltéve, hogy felszámolja a lakosság által fenntartott folyamatos feszültséget.

Mandela így válaszolt: “Milyen szabadságot ajánlanak fel nekem, miközben az emberek szervezete (ANC) továbbra is tiltott? Csak a szabad emberek folytathatnak tárgyalásokat. Egy fogoly nem köthet szerződéseket.”Mandela börtönben maradt.

Ezek a tiltakozások nemcsak Dél-Afrikában zajlottak, hanem valójában globális jelenséggé váltak, és az emberek szerte a világon különböző formákban és módon tiltakoztak Nelson Mandela szabadságáért.

1989-ben Botha lemondott a Nemzeti Párt vezetői tisztségéről, és helyét FW de Klerk vette át. Dél-Afrika új elnökeként úgy vélte, hogy az apartheid nem alkalmas ilyen sokszínű országra, ezért sok foglyot szabadon engedett, akik az ANC tagjai voltak.

Az államvezetés tagjaival folytatott számos megbeszélés után, Klerk 1990. február 11-én úgy döntött, hogy szabadon engedi Mandelát. Több, mint 100.000 ember várta megérkezését a Fokvárosi Városházára, ahol elmondta híres beszédét, amelyben kijelentette elkötelezettségét a béke és a fehér kisebbséggel való megbékélés mellett.

1993-ban a Nobel-béke díjat Nelson Mandela és Frederik Willem de Klerk közösen kapták meg, az apartheid-rezsim békés befejezéséért végzett munkájáért és az új demokratikus Dél-Afrika állam alapjainak megteremtéséért.

Küzdelme azonban közel sem ért véget, mivel a kormányban még mindig sok olyan ember volt, akik pozitívan vélekedtek az apartheidről, ami azt jelentette, hogy a feketéket Dél-Afrikában továbbra is szegregáltakként kezelték.

Amikor eljöttek az 1994-es választások, az ANC kampányolni kezdett Mandelával, mint vezetőjükkel. Nem meglepő, hogy Mandela megnyerte a választásokat és ily módon ő lett Dél-Afrika első színes bőrű elnöke.

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.