Emberi lényként úgy működünk, mint egy bonyolult adó-vevő készülék. Ez így nyersen elég ijesztőnek hangzik és elvont technológiásnak, mert ugye, nem vagyunk holmi érzéketlen pléhrobotok, de gondoljunk csak bele, a mindennapi életben hányszor is használunk olyan kifejezéseket, mint „ráhangolódtunk” (egy ünnepre, egy találkozásra, a böjtre, egy eseményre, egy személyre, egy mesére, egy színházi előadásra, stb.), nagyokat bólogatva, ironikusan megjegyezzük társunk célzásaira, hogy „vettük az adást”, és ugyebár, a „hasonszőrűek vonzzák egymást”, „egy húron pendülnek” (mert tulajdonképpen a húron pendülés is egy bizonyos fokú egymásra hangolódást igényel), , stb. Így, már nem is olyan ijesztő, ugye? Akkor máris „érted”, hogy miről beszélek, „egy hullámhosszon vagyunk”, hisz mindezek a magyar kifejezések mögött az rejlik, hogy valamit megértünk, átélünk, ráérzünk. A továbbiakban a készülék megnevezés helyett a szerkentyűt fogom használni, nem véletlenül, hisz ehhez (magyarul) sokkal több köze van, mint egy egyszerű készüléknek, érteni fogod miért.
A belső adó-vevő szerkentyű felépítése, működése
Ez egy olyan szerkentyű, ami velünk születik. Kivétel nélkül mindenki rendelkezik egy ilyen belső szerkezettel. Azért belső, mert mindenki önmagában hordja: a szívében, a lelkében, az elméjében, nincs egy standard meghatározott helye, lehet itt is, ott is, egyszerre több helyen, ahol elfér, ahol kényelmesebb vagy ahol helye van, a lényeg az, hogy addig, amíg belül van, a helyén van. Két részből áll: egy adó-részből, és egy vevő-részből. Ez eddig stimmel. De hogyan is működik, egyáltalán mire jó?
Már születésünk előtt, az anyaméhben eltöltött idő előtt, állandó információk sokasága halmozza el jövendőbeli életünket. Azért mondom, hogy még az anyaméhben eltöltött idő előtt, mert már eleve szüleink ivarsejtjeiben elraktározott genetikai anyag is lényünk meghatározásának alapinformációját hordozta magában, arról a finom információról nem is beszélve, hogy mennyire vágytak ránk a szüleink vagy sem, hogyan is gondoltak ránk jóval a megszületésünk előtt. Egész életünk során információk özöne bombáz minket.
A belső adó-vevő szerkentyű egyik lényeges feladata az információszűrés. Működése életkoronként változó, mert az információ jellege, saját igényeink is folyamatos változásban vannak.
Csecsemőként ez a szerkentyű még új, tiszta, nem terhelte sok használat, ezért a csecsemők, kisgyerekek nagyon fogékonyak és tisztán „veszik” az adást, és önzetlenül „adnak” is. Ezt mindannyian tapasztaltuk, többen ezért szeretik a gyerekeket, feltöltődnek az őszinteségük, ártatlanságuk, feltétel nélküli szeretetük jelenlétében, visszavágyódnak a szelíd gyermekkorba, nem másért, de az ő szerkentyűjükön érezzük, hogy természetesen megy minden adás-vevés. Mit is ad ez a gyermeki szerkentyű, mit kap, mit adhat, milyen információt közvetít a maga érintetlenségében oly tisztán? Az érintetlen, tiszta, őszinte, feltétel nélküli SZER-etetet, abból a kicsi édes SZER-kentyűből, amit magában hordoz, és amit mindannyian magunkban hordozunk. Tehát ennek a belső adó-vevő készüléknek igenis nagyon sok köze van, ha hiszed, ha nem, a szeretethez, ezért is ragaszkodtam úgy nevezni, hogy szer-kentyű.
Egy csecsemőnek roppant nagy szüksége van a szülei, környezete szeretetére, törődésre, odafigyelésre, amikor felfedezi maga körül a világot, „keresi a szeretetet”, jó lenne tudnia, hogy „igen, szeretlek”, „fontos vagy”, „biztonságban van”, „itt vagyunk veled” – az a szülő, aki tud a belső adó-vevő szerkentyűről tudatosan is segíthet gyermekének „bekalibrálni” ezt a szerkentyűt, hisz nem mindegy, hogy egy zsenge gyermeki információszűrő, azt az „adást veszi”, hogy ez a világ biztonságos, vagy ebben a világban félned kell, harcolnod és szenvedned, szeretünk téged, vagy valójában nem is akartunk. Ezek nagyon lényeges dolgok, mert meghatározzák a belső adó-vevő készülékünk alapműködését.
Ahogy elkezdünk nőni, már egyre nagyobb igényünk van nemcsak a világunk, hanem önmagunk, embertársaink megismerésére, kapcsolatok létesítésére, fenntartására, együttlétekre, összetartozásra. Az adó-vevő szerkentyűnket már megérzésnek, intuíciónak is próbáljuk nevezni, mikor már eléggé ismerjük önmagunkat, egy belső hang, iránytű, ami segít másokhoz közeledni, nyitni embertársaink és a világ felé. De sokszor észre se vesszük, hogy szerkentyűnk nem úgy működik, ahogy kéne.
Mindenki arra törekszik, hogy többé-kevésbé számára egy olyan külső- és belsővilágot teremtsen magának, ahol van valami közös, van egy kisebb-nagyobb összhang. Addig fészkelődik az ember, amíg megkapja a helyét embertársai között. Ilyen az ember: fészkelődős. Az információ adás-vevéssel is így van. Az információt sokan nevezik frekvenciának, rezgésnek, „hullámhossznak”, nem hiába. Olyan ez, mint a rádió, ha jó készüléked van, sok hullámhosszt „befog”, sok rádióadót hallhatsz. A rádiósoknak meg csak annyi dolguk volt, hogy közvetítsenek, tehát az adás az mindig megy. Ha a te készüléked jó volt, befogtad az adást, vetted az adást, élvezhetted a műsort.
Hol hibásodhat meg a szerkentyű? Amikor két ember találkozik, az első dolgok, amik első látásra bennünk bekattannak azok a téves előítéleteink, korábbi kellemetlen tapasztalataink, berögzött hiedelmeink. Aztán persze a másik személy téves előítéletei, korábbi kellemetlen tapasztalatai és berögzött hiedelmei. Nagyon sokszor, mert nem vagyunk képesek ezeket megérteni, elmaradnak találkozások, hasznos információcsere vesz kárba, pedig valami mégis vonz a másikban, a másikhoz, meg is barátkoznék vele, de „egy ilyen nagy bajuszos, kövér férfi mit jön barátkozni, hagyjon engem békén”, „biztos nem tartana annyira érdekesnek”, „velem úgyse barátkozik senki”, és ehhez hasonlók. Az igazság az, hogy ezeknek a gondolatoknak, érzelmeknek is információ érteke van, és az emberek körülöttünk megérzik, hisz működik a belső adó-vevő szerkentyűjük. Így kerülünk el vagy kerülnek el emberek, vagy szerencsés esetben, ha az információ jellege is szabad, megengedő, befogadó, sikerül közel vagy közelebb kerülni egymáshoz. Nagyon fontos, hogy valamilyen formában sikerüljön elkülöníteni, azt, ami ez én előítéletem, az én kellemetlen tapasztalatom, az én berögzött hiedelmem, mindattól, ami a tied. Nagyon sokszor, mindannak, amit mi úgy gondolunk, hogy rólunk gondolnak, semmi köze a valósághoz. Ha ezeket sikerül felismerni, megtanulhatunk mindezek ellenére is (abban az esetben, ha nem sikerül túltenni magunkat rajtuk, feléjük emelkedni), nyitni embertársaink felé, vagy legalábbis egy kicsit is közelebb engedni őket magunkhoz, mert bizony-bizony sokan szeretnének minket jobban megismerni, megérteni, de védekező, elzárkózó hozzáállásunkkal a legkisebb esélyt is megtagadjuk tőlük. Saját lelki sebezhetőségünk felvállalása, leleplezése elsősorban önmagunk előtt, rengeteg esetben kiváló és áldásos lehetőség egy belső növekedéshez.
Hányszor meg hányszor volt olyan tapasztalatod, hogy évekig dolgoztál nap, mint nap a munkában a munkatársaddal, sok éve, nap, mint nap, találkoztál a szomszédoddal a harmadikról, amikor kiviszi a szemetet, s mégse tudsz róla sok mindent, köszöntök, s mindenki végzi a dolgát tovább, de egy nap valami bekattan, valami megváltozik benne vagy benned, és a köszönést követi a „hogy van ma Feri bácsi?” és őszintén megnyílik és ELMONDJA, hogy, hogy van és te MEGÉRTED, „segíthetek-e vinni a dossziékat?” és segítesz, s közben megkérdik tőled, hogy, hogy s mint, s azon veszitek észre magatokat, hogy már félórája, órája beszéltek és értitek egymást, hogy elszállt az idő, észre sem vettétek, de valóban megérintett ez a beszélgetés, találkozás, esetleg úgy érzed „nem volt véletlen”. Mi az ami megváltozhatott?
Emlékszem, húsz-huszonöt évvel ezelőtt az internet amolyan futurisztikus csodának számított, kábel-tévé is csak a jómódú családok kiváltsága volt, na meg aztán, ha valakinek volt „parabolája”, az tényleg ritka számba ment. Akkoriban, az egyik szomszédba is lett felszerelve egy parabola. A szomszéd gyerekekkel a szomszédhoz jártunk német rajzfilmeket, magyarországi filmeket, olasz dokumentumfilmeket nézni, a többségüket nem is értettük, hogy milyen nyelven beszélnek, de olyan csodálatosnak és érdekesnek tűnt gyerekszemmel, hogy ez a parabola változtat egyet az állásán s máris a világ távoli országaiból nézhetünk színes műsorokat. Az elején a ház mellől bámultuk, hogy milyen szépen, nyugisan forog egyszer ide, máskor oda, akkor tudtuk, hogy a szomszéd adást váltott.
És tulajdonképpen ez az, ami megváltozik: az adás. De ahhoz, hogy új adást fogjunk be a belső „parabola”, a belső adó-vevő készülék „el kell forduljon”, szükséges új „frekvenciára” hangolódjon. Adás mindig van és lesz, ilyen olyan, idegen nyelvű vagy ismerős, új vagy régi, a fontos az, hogy mit fog be a készülékünk. Ha nem elég tiszta a kép, zavaros, megtörténhet, hogy szükségünk lehet belső antennák felszereléséhez. Ez lehet egy alapos önismeret, intuíciónk felnevelése, spirituális behangolás, stb., a lényeg ugyanaz marad, nevezze ki-ki a maga legjobb tudása szerint, éspedig: a valódi, mély, őszinte találkozások, az egymáshoz tartozás, emberi mivoltunk kinyilatkoztatásának megélhetésére tiszta lehetőség.
Munkahelyeden, családodban, baráti körben alkalmad van több időt is eltölteni. Ilyenkor több hullámhossz, frekvencia adja s veszi az adást egy időben, és előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy kialakuljon egy alap domináns hangulat, „frekvencia”, hullámhossz. Sok esetben ez nem az egyik csoporttag meghatározott adott frekvenciája, hanem a domináns frekvencia, mindig az, ami kikivánkozik, ami ott a nyelved hegyén, ami arra vár, hogy kimondják. Azt mondja a bölcs, hogy semminek sincs akkora ereje, mint a gondolatnak, aminek eljött az ideje. Ilyenkor a csoportban lehet érezni ezt a domináns hangulatot: ez lehet megértés, elfogadás, egy remek csapatmunka munkahelyen vagy családban egyaránt, de ugyanakkor belső frusztrációk egymásra halmozódása, titkolózások, rejtett hazugságok, vád, ilyenkor nehezen elviselhető az együttműködés, energiaigényes ilyen környezetben lenni, fárasztó. Gyakran megtörténik, hogy családokban titkos, ki nem mondott vád, neheztelés, régi sérelmek, fel nem dolgozott veszteségek nyomasztó hangulata uralja a légkört, a látszólagos béke, egyetértés mögött, senki nem beszél róla, de mindenki érzi, mindenkire kihat.
Ráhangolódás az életre
Kivétel nélkül minden, ami élet, aminek köze van az élethez, ami az élet megnyilvánulása, magában hordoz egy információt, saját frekvenciával rendelkezik. Az életnek is van frekvenciája, ami független a te adott információ tölteteddel, frekvenciáddal. Általában egy emberi lény alapfrekvenciája a következő, hogy jobban megértsd: kelj fel, egyél, igyál, menj munkába, dolgozz, menj haza, egyél, igyál, szexelj, feküdj le, kelj fel, egyél, igyál, menj munkába… Ez az alap emberi élet hullámhossza. Ne keseredj el, és ne vesd meg sem embertársadban, sem magadban! Hisz ez a legalapvetőbb feltétele annak, hogy életben maradj, s ez jelzi, hogy igenis, bármilyen unalmasnak vagy monotonnak is tűnne az életed számodra vagy mások számára, de még életben vagy! Van, aki egész életét képes így végig élni, de sokaknak ez túl kevés, nem elég, ez érthető is, és van annyi lelki erejük, hogy mozgósítsák „belső antennájukat”, „ráhangolódjanak” az élet adta „színesebb adásokra is”, mint a szeretet, hála, együttérzés, megértés, elengedés, áhítat, ima, megbocsátás, elfogadás.
Minden egyes érzelmünk, gondolatunk egy energiaforrás, egy különböző árnyalatú frekvencia. A szégyennel, gyűlölettel, haraggal, nehezteléssel, önsajnálattal teli embertársunk közelében sokszor nehéz maradnunk, mert mindezek az érzések hajlamosak bekapcsolni bennünk a vád gyanúját, a haragot, megvetést, ítéletet, sajnos, legtöbbször ezzel „rezonálunk”, hajlamosak vagyunk elítélni őt, elszigetelni, de egy mély érzésű ember, s aki jártas a lélek dolgaiban, fel fogja ismerni az ezek mögött rejtőzködő védekezést, fájdalmat, szenvedést, s a magában hordozott megértés, szeretet és elfogadás hullámhossza legtöbb esetben hozzásegít a gyógyuláshoz. Valami bekattan, valami megváltozik, valami átvált.
Mindannyian emberek vagyunk, egy hangulat, egy életesemény, egy történés, egy fájdalom, egy öröm, amire ráhangolódtunk nem tarthat örökké. Ilyen változatos az élet. Mindenkinek kijut egyikből is, másikból is. És ez a tény, hogy néha tudatosan, néha tudattalanul, de megélünk dolgokat, élünk, már önmagában is hozzájárul ahhoz, hogy megértéssel, ítéletmentesen fordulhassunk egymáshoz. Van valami közös bennünk, amire mindannyian rezonálunk, és ez nem más, mint maga az élet.
Ráhangolódni az életre nagyon egyszerű, nem is gondolnád: csak lélegezz! Figyeld meg a lélegzeted áramlását, kövessed, és máris tudatosan hozzákapcsolódtál az élet békés áramlásához. Lassan, zavaró érzelmeid, gondolataid jelentéktelenné válnak, s megnyílik előtted egy csodás külső és belső világ. Ez a legegyszerűbb eszköz az élet finomabb frekvenciáinak ráhangolódására: a légzés. A kitartó ima, meditáció, különféle spirituális behangolások is segítenek ráhangolódni, befogadni különféle információkat, úgynevezett hullámhosszakat. De szerelmed suttogása, meghitt együttlét, közeli őszinte intimitás, törődés, önzetlenség, az alázat, a bátorság is önmagában mind-mind olyan árnyalata az élet hullámhosszának, ami hozzásegít az élet teljes megtapasztalásában.
Adás mindig van. Ez állandó, ami az életet illeti. A lényeg az, hogy mire hangolódik rá az ember, mire van igénye, szüksége, mi az, amit közvetít a külvilág felé, önmaga felé? Mi az, ami hozzásegíthet a változtatáshoz, hogy valami bekattanjon, hogy megváltozzon, mi az a szikra, ami segíti a kommunikációt? Ezekre a kérdésekre te kell választ találj magadban.
Fontos tudnod, hogy van egy belső adó-vevő szerkentyűd, ami az alapleírásban a szeretetre van hangolva. Adni kell vele, és kapni. Ha a szívedben hordod a szerkentyűd, akkor adj tiszta szívedből, az emberek, meglátod megérzik, és fogadd el, amit kapsz szeretettel. Ha a lelkedben hordod a szerkentyűd, akkor teljes lelkeddel adj, s közvetíts, s fogadd be lelkedbe, ami méltó hozzá. Ha elmédben lakozik az adó-vevőd, legjobb tudásod szerint hangolódj a világra és fogadd be, ami neked jár. Gondoskodj arról, hogy nálad is legyen mindig adás. Hidd el, mindig lesz valaki, aki ráhangolódik. Ha nem most, de a kellő időben meghallja belső lényed mondani valóját, te csak közvetíts a világ felé. Mindent a maga idejében. Az igazi nagy dolgok, sorsfordító pillanatok csakis akkor történnek, amikor eljött az idejük.
Sokszor nem elég, hogy mi magunk hangolódjunk, kapcsolódjunk az élethez, hanem bizonyos esetekben elengedhetetlen, hogy az élet hozzánk hangolódjon. Elvégre a részei vagyunk. Ő is hegyezi az antennáit, fordítja a paraboláit, bennünk működtet egy szerkentyűt, hogy könnyebben meghalljuk, hogy hátha könnyebben ránk talál, de a sok munka, rutin, rohanás elveszi figyelmünket róla, pedig az életünk mennyire is szeretne ránk hangolódni… csak engedjük.
Birtalan Katalin
