Imádkoznak a tudósok? – tette fel a kérdést a múlt század harmincas éveiben egy hatodikos angol diáklány Albert Einsteinnek. A lány egy udvarias levélben kérdezte meg minden idők legismertebb tudósától, hogy imádkozik-e, mire legnagyobb meglepetésére, Einstein egy szintén egy udvarias levélben válaszolt.
A levelezést Alice Calaprice tette publikálta „Kedves Einstein professzor: Albert Einstein levelei gyerekeknek, gyerekektől” – című kötetében. Az 1936 január 19-én keltezett levélben a diáklány megosztja a professzorral, hogy a vasárnapi iskolában arról beszélgettek, lehet-e egy időben a tudományban és a vallásban is hinni? Hogy válaszolni tudjanak erre a kérdésre, több levelet is írtak a kor jelentős személyiségeinek.
„Megtisztelve éreznénk magunkat, ha válaszolna a kérdésünkre: imádkoznak-e a tudósok, és ha igen, miért” – kérdezte a levélíró.
Einstein öt nap múlva válaszolt a diáklánynak. A fizikus úgy fogalmazott, hogy a tudósok szerint minden történés, beleértve az emberek közötti kapcsolatokban előforduló történések is, a természeti törvénynek köszönhetők. Ezért egy tudománnyal foglalkozó ember sem hihet abban, hogy a dolgok fejlődése imával, vagy más szóval mondva, természetfeletti erővel befolyásolható.
Ugyanakkor el kell ismerni – folytatta Einstein, hogy ezekről az erőkről szóló ismereteink tökéletlenek, így annak a meggyőződésnek az alapja, hogy létezik egy magasabb rendű szellem, csak a hit lehet. Ez a meggyőződés a tudományos eredmények és megvalósítások dacára széles körben elterjedt maradt. Ha valaki komolyan beleássa magát a tudományokba, akkor meggyőződik arról, hogy létezik egy emberfeletti szellem, amely megnyilvánul a világegyetem törvényeiben – zárta Einstein, aki egy olyan Istenben hitt, aki minden létező harmóniában megnyilvánul, és nem abban az Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével törődik.
