Nagyon régen, Japánban élt egy mester, akit mindenki bölcsességéről és remek fizikai képességeiről ismert. Habár már előrehaladott korban volt, mégis az összes harcost képes volt legyőzni, és az ország összes sarkából érkeztek tanítványok, akik a mestertől akartak tanulni, több tapasztalatot szerezni.
Egyszer egy tavaszon olyan híresztelések láttak napvilágot, miszerint van egy fiatal harcos, akinek talán esélye van arra, hogy legyőzze az idős mestert, hiszen már egy évtizede senki sem tudta két vállra fektetni.
Ahogy teltek a napok, hetek, szinte mindenki erről a fiatal harcosról beszélt, kiderült, hogy az ereje, gyorsasága és harctechnikája mellett még egy olyan képesség birtokában is van, ami lehetővé teszi, hogy az ellenfél gyenge pontjait már a harc elején kiismerje. Ezt legtöbbször sértegetéssel, provokációval éri el, ami után már egyből kiüti riválisát.
És egy napon a fiatal harcos párbajra hívta az öreg mestert, akit a tanítványai igyekeztek lebeszélni a megmérettetésről, hiszen féltették az agresszív, sportszerűtlenül küzdő harcostól, de a mester ennek ellenére elfogadta a kihívást.
A harc elkezdődött, és a fiatal kihívó köpködni kezdett, igyekezett homokot szórni az idős mester szemébe és csúnyán szitkozódott.
Az öreg ennek ellenére mozdulatlanul tűrte a parádézást. Nyugodt maradt, a tekintetével követte a fiatalt és szabályosan lélegzett. A sok kiabálás és szitkozódás a fiatal „bajnokot” igencsak lefárasztotta. Tudta, hogy legyőzték, ezért pár perc múlva fogta magát és szó nélkül távozott.
A porverés ideje alatt a mester tanítványai nagyon dühösek voltak a csúnyán beszélő ifjú titánra. A „harc” végén a mester köré gyűltek és azt kérdezték:
„Hogy tudta megállni, hogy ne verjen oda neki? Hogy hagyhatta, hogy így hátat fordítson, és elmenjen?”
A mester a templom felé nézett, és azt mondta:
„Ha valaki ajándékba akar adni valamit neked, de te nem fogadod el, kié marad az ajándék?”
