Ahogy nincs két egyforma kisbaba, úgy két egyforma szülés-születés sincs. Mégis mi a legjobb az édesanyának és a babájának? Manapság egyre több nő kéri a császárt, míg mások a természetes szülésért hoznak áldozatokat. Sokan úgy gondolják, hogy az anyának legyen joga eldönteni, hogy a szülés milyen módját választja, megfelelő tájékoztatás és az előnyök/hátrányok alapos megismerése után. Vajon tényleg evolúciós lépés lenne a császármetszéssel világra segíteni egy gyermeket? Vagy a szülés egy ösztönös, mélyről jövő képesség, amit minden nő tud, csak hinnie kellene benne? Mind a két oldalon lelkes a tábor.
Az alábbi összegzés, több mint 100 megkérdezett anyuka tapasztalata, tudása, véleménye alapján készült (többségük a szülés mindkét módját átélte):
Ha választani lehet, melyik szülési módot érdemes tehát választani? A természetes szülés a táblázatban, burokrepesztés, oxitocin adagolás, méhnyak tágítás és minden más külső beavatkozás nélkül értendő. Bár első ránézésre inkább kényelmi kérdésnek tűnik a téma, hosszú távon igenis nagy jelentősége van a szül(et)és módjának.
Megértem azokat, akik császárt akarnak, hisz olyan sok rémtörténet kering a természetes szülésről. A médiában is gyakoribb a félelmetes, ijesztő szülésmegjelenítés. Ha áldott állapotba kerülünk, akkor sem várandósgondozásra, hanem „terhes gondozásra” kell járni, ahol a lehetséges bajok felől közelítjük meg a dolgokat. Nehéz így békésen készülődni. Mindezek ellenére, mégis érdemes kideríteni a félelem mélyebb okát. Ha van valami lelki gát, rossz élmény (saját születésélmény, közeli ismerős megrázó szülése) ott van több hónap, hogy ezzel valamit kezdeni lehessen (önismeret, pszichodráma, kinezológia, festés, tánc, vagy bármi). A várandóság és a szülés egy új lehetőség, hogy fejlődjünk, hogy olyan dolgot is megtegyünk, amit eddig úgy éreztünk, hogy nem vagyunk képesek.
A szül(et)és nagy kihívás és próbatétel, ami megerősíti, megedzi az anyát és a babát is, kettőjük kapcsolatát új dimenzióba helyezve. A kilenc hónap alatt az anyai test tudja a dolgát, mi csak békésen és türelmesen követjük a fejleményeket, a kis élet szépen kifejlődik. Míg a végkifejletnél legtöbbször az orvos vagy szülésznő türelmetlensége rontja el a folyamatot, akik saját születésélményük félelmeit élik át tudattalanul (Frédérick Leboyer). Mint tudjuk, ha az ember fél, akkor adrenalin termelődik, de így csökken a szervezet oxitocin szintje, tehát szülés alatt a félelmet el kell engedni, bízni kell és derűsen elmerülni a test ritmusában. A szülés különös lehetőség megérkezni a jelenbe, az „itt és most”-ba. A test ráveszi az anyát, hogy átélje a pillanatot, s ha nem áll ellen, ellazítja az izmait, a fájdalom is elviselhető. Így lesz hihetetlen nagy sikerélmény és eksztázis, sokaknak életre szóló gyönyörű emlék. Igaz, hogy a libegő is felvisz a hegycsúcsra és ott gyönyörködni lehet a szép tájban, de aki saját erejéből kapaszkodott fel, szerettei segítségével, az összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt és örömöt kap. S mint ahogyan a pillangó is a bábból, saját erejéből kiszabadulva erősödik meg a repüléshez, úgy a megszületendő gyermeknek is hasznos az a tapasztalás, mikor kijut a szűk alagúton egy új világba, megtapasztalja a teste határait, megdolgozik ő is a megszületéséért, mert nem csak ő jelez az anya testének, mikor készen áll, hogy megszülessen, beindítja a szülést, hanem aktív résztvevője a folyamatnak. Jelenleg tudattalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogy hosszú távon, a császár milyen hatással lesz egy megszületendő emberre.
A szülés- születés módja mellett az első együtt töltött „arany”órák is döntő jelentőséggel bírnak. Fontos, hogy miután a kisbaba megszületik, egyből az édesanyjával legyen, nyugalomban, békében, hogy érezhesse a bőrét, az illatát, hallja a hangját, amit már a pocakból ismer, és az édesanyja arcát lássa. Nem szabad ezeket az apró dolgokat lebecsülnünk, hisz egy életen át kísérhetnek. A vadludak is a tojásból kikelve, azonnal követni kezdik az első legnagyobb tárgyat, ami megmozdul körülöttük, vagyis a szülőt. Ezért hát súlyt mérni, mosdatni, ráér később is, hogy az „együttlét kölcsönös gyönyörűsége” (Ainsworth) ki tudjon alakulni.
Előfordul olyan is, hogy egy szép szülésélmény után az édesanyát mégsem tölti el határtalan boldogság, teendői is inkább feladatok, mintsem szívet melengető időtöltések. Ha gyakran érzi úgy, hogy nyűg az anyaság, valószínű, hogy a szálak még mélyebbre nyúlnak. A feldolgozatlan gyermekkori traumáink, anyaként is befolyásolhatnak minket. Például azok a kismajmok, akiket megszületésük után elválasztottak az anyjuktól, felnőve durva rossz anyákká váltak, saját kölyküket úgy rázták le, mint egy élősködőt (Harry F. Harlow). Szerencsére az ember sok mindent felül tud írni, ha megérti, elfogadja, megbocsájtja a múltbéli eseményeket. Egy másik kutatásban, funkcionális mágneses-rezonancia vizsgálaton, az agyi területeken látszott, hogy a kedvezőtlen előzményekkel rendelkező anyánál, a síró gyermeke fényképét látva, a normasértés és az undorérzés agyi területek aktiválódtak, míg a magasabb oxitocin szinttel rendelkező társaiknál a „dolgom van vele” terület (Lane Strathearn). Ezért is fontos, hogy hagyjuk dolgozni a természetes oxitocint szülés közben. Mert ha beleavatkozunk, ebbe a nagyon érzékeny rendszerbe, beláthatatlan következményekkel járhat. Az orvostudomány a mai napig nem tárta fel az összes területet, amit az oxitocin befolyásol (a szerelmeskedéstől a szülés, majd szoptatásig, számos területre kifejti hatását), azt viszont már tudjuk, hogy az, amit kívülről viszünk be, nyomába sem ér az endogén oxitocinnak (jól kidolgozta az evolúció, hisz az fájdalmat csillapít, módosult tudatállapotot idéz elő, segíti a kötődést, növeli az eufóriát, stb).
Ha viszont rossz a szülés-születés élményünk, szerencsére utána úgyis ott van az a sok-sok év, amikor bármit lehet korrigálni, pótolni. Ha a szoptatás vagy etetés, egy intim pillanat tud lenni, amikor az édesanya a gyermekére figyel (és közben nem telefonál vagy gondolatban a teendőket szervezi), ha megvan a megfelelő mennyiségű testkontaktus, gyöngéd törődés, mosoly, puszi, a legvadabb lelki sebek is begyógyulnak idővel. Amiért egy nő nem szült vagy kitartó próbálkozás után mégsem tud szoptatni, attól még nem “rossz anya”, fölösleges a lelkiismeret-furdalás, önmarcangolás (ami gyakori a császáros anyukáknál). Az igazi próbatétel úgyis a szülés után kezdődik, a türelem, az elfogadás, az érdek nélküli szeretet kibontakoztatásának lehetősége.
A császárral való születést, szerencsére igyekeznek egyre emberibbé varázsolni , sok helyen az édesapa csupasz mellkasára teszik egyből a babát, hogy a bőrkontaktus meglegyen, míg más kórházban eleve úgy készítik elő az édesanyát a műtétre, hogy a kiemelés után (sőt pár kórházban az anya végig is nézheti a folyamatot) a mellére tehessék a kis csöppséget, így míg az anyát összevarrják, már együtt lehetnek, megkönnyítve ezzel mindkettőjük állapotát.
S bár úgy tűnik, hogy a természetes szülés a legideálisabb a babának és anyának is, mégis minden nő „szüljön ott és úgy, ahol és ahogy a legnagyobb biztonságban érzi magát” (Geréb Ági). Szerencsére most már számos élménybeszámoló kering az interneten, ahol az orvos fájásgyengeség vagy rossz szívhang miatt, császárt akart, de az anyuka nem hagyta magát befolyásolni, rövid időn belül a szívhang rendeződött, a méhösszehúzódások beindultak. De a másik nézőpontból is akadnak történetek, ahol az anya környezete bár erőltetné a szülést, ő érzi, hogy még nem sikerült feldolgoznia a lelki elakadását (ami könnyen a szülés elakadását okozhatja), így első gyermekét inkább császárral hozzák világra, majd a másodikat szépen természetes úton megszüli.
Életet adni –így vagy úgy- az egyik legcsodálatosabb élmény, aminek részesei lehetünk. A hála és az öröm, ami hatalmába keríti ilyenkor az embert, meg is erősíti, hogy helyt tudjon állni ezen a nemes, kihívásokkal teli úton, hogy szeretettel, türelemmel, tisztelettel, fel tudja nevelni a kis csodát, az élete legszebb ajándékát.
Dr. Turányi Csilla
