Ha eddig mindig figyelembe vettük a környezetünk akaratát, az emberek véleményét, ami legtöbbször a mi magánéletünkre is vonatkozott, akkor ennek vessünk véget, és mától új szabályok, törvények szerint éljük az életünket, amelyeket csak és kizárólag mi hozunk. Itt az ideje annak, hogy valóban éljünk.
Úgy szeressük az életet, mint amikor önfeledten, szabadon szaladunk egyet a napsütésben. Ne törődjünk azzal, hogy ki mit mond, hadd bámuljanak tátott szájjal, mi csak élvezzük a pillanatot. Ha hibázunk, nevessünk egy jót, és engedjük meg magunknak, hogy néha egy kis őrültséget csináljunk, mert ez az élet rendje, erre fogunk emlékezni életünk utolsó óráiban.
Szeressünk úgy, hogy ne érdekeljen, hogy más mit gondol. Ne vitatkozzunk azokkal, akik meg akarják mondani, hogy hogyan éljünk. Szóba se álljunk velük. Emlékezzünk arra, hogy a szívünk csak a miénk, és senkinek sincs joga, hogy felülbírálja a döntéseinket. Amúgy az embereknek mindig meg lesz a rólunk alkotott véleménye, bármit, hangsúlyozzuk, BÁRMIT is csináljunk.
Szeressünk akkor, amikor úgy érezzük, hogy van akit és amit szeressünk. Ez jelenti ugyanis a boldogságot, az energiát, ami tisztább, mint bármi ezen a földön.
Ne éljünk az emlékeink között, a múltban, hanem szeressük a jelenünket, a mostani életünket, mert ez a pillanat számít csak egyedül, ez az, amiben létezünk, amiben az életünket éljük.
Úgy szeressünk, mintha az életünk múlna rajta, határtalanul. És az élet túl rövid ahhoz, hogy minden lépést kiszámítsunk.
