Még csak 6 éves volt, amikor Paul Alexander 1952-ben megfertőződött a gyermekbénulást okozó vírussal. Bár nem sok esélyt kapott a túlélésre, a vastüdőnek köszönhetően sikerült életben maradnia, és már amennyire a betegségének a következményei engedték, teljes életet élnie: tanult, gyakorló ügyvéddé vált, könyvet írt, és megünnepelhette a 76. évét is a texasi Dallasban, az Egyesült Államokban.
Az orvosok kételkedtek abban, hogy a hatéves Paul Alexander megéri a hetedik évét. Azt mondták, „nem kellene élnie”, amikor a vastüdőben feküdt – de a férfi nem adta fel, és 70 évvel később még mindig lélegzik.
Paul lebénult, miután 1952-ben lecsapott rá a gyermekbénulás – egy súlyos vírusfertőzés, amely az ’50-es években futótűzként terjedt a férfi szülővárosában is, és komoly maradandó sérüléseket, illetve rengeteg halálesetet eredményezett az egész világon, kevés egészséges túlélőt hagyva maga után.
Paul csak a fejét, a nyakát és a száját tudta mozgatni, és mivel a légzőszervi izmai is lebénultak, majdnem bele is halt. Miután túlélte a betegség kezdeti szakaszát, az akkor még kisfiú Paul egy vastüdőben tért magához, mozgás- és beszédképtelenül a sürgősségi légcsőmetszés miatt. Sok más gyerek és néhány felnőtt vette őt körül, akik ugyanebben a helyzetben voltak, és csak a fejük látszott ki a zúgó gépekből.
A következő hónapokban sok „szomszédja” meghalt, de ő továbbra is életben maradt, és végül elég egészségesnek találták ahhoz, hogy hazatérhessen. Most 76 éves, és a Guinness-világrekordokat gyűjtők is elismerik, ő töltötte az eddigi leghosszabb időt vastüdőben. Továbbá ő az egyike annak a két embernek, akik számára még mindig ez a 2 méter magas gép jelenti az életet.
A vastüdő, mint orvosi eszköz, napjaink technológiájához képest ősréginek számít – egy lezárt kamrából áll, amelyhez csatlakozó szivattyú képes növelni és csökkenteni a benne lévő légnyomást.
A beteget úgy helyezik el a kamrába, hogy a feje és a nyaka kilógjon a légmentes tömítésen keresztül. A kamrában lévő nyomás emelése és csökkentése kitágítja, majd összepréseli a beteg tüdejét, lehetővé téve számára a légzést még akkor is, amikor a mellkasi izmok már nem működnek.
Egy gyógytornász segítségével Paul megtanulta a „békalégzést” – a torokizmait használva kényszerítette a levegőt a tüdejébe, és egyszerre csak egy-egy korty levegőt „nyelt le” (szó szerint ezt tette). Ez a technika azonban lehetővé tette számára, hogy néhány órára elhagyhassa a vastüdőt, később pedig, ahogy javított a saját légzési képességein, már csak aludni tért vissza a gépezetbe.
„Mindent elvesztettem: a mozgásképességemet, a lábaim nem bírtak megtartani, aztán pedig nem kaptam levegőt” – fogalmazott Paul. De nem engedte, hogy a helyzete megakadályozza őt abban, hogy megvalósítsa az álmát, és ügyvéd legyen.
Paul volt az első diák, aki úgy érettségizett le egy texasi középiskolában, hogy fizikailag nem vett részt az órákon, később pedig a Texasi Egyetemre is beiratkozott, ahol 1978-ban jogi diplomát szerzett, majd 1984-ben jogi doktorátust is. Ezt követően ügyvédként praktizált, ügyfeleit képviselte a tárgyalótermekben, és saját ügyvédi irodát vezetett.
„Az ügyvédi pályafutásom alatt nem tudtam, hogy ez az egész egy nagyszerű dolog. Ugyanazt csinálom, amit mindenki más. Felkelek, megmosom az arcom, fogat mosok, megborotválkozom, reggelizem – csak egy kicsit több segítségre van szükségem ehhez” – mesélte Paul Alexander.
A vastüdőben élő férfi 2020-ban adta ki a Három perc egy kutyáért: Életem egy vastüdőben című életrajzát. A könyvet ő maga, öt éven keresztül írta, minden egyes szavát a szájába tartott pálcikára erősített tollal vetette papírra.
