Néha azok sétálnak ki az életünkből, akiket a legjobban szeretünk.
Amikor valaki elhagy minket az olyan, mintha egy negatív érzelemhullám végigsöpörne rajtunk. A szerelem gyűlöletbe fordul csupán néhány nap alatt. Azonban nem általánosan fogjuk gyűlölni a minket megbántó személyt, hanem kifejezetten azért, amiért elhagyott.
És ez azért van így, mert nehezen tudunk megbirkózni a szeretett személy hiányával. A múltban már megtapasztalhattam milyen neheztelni egy olyan emberre, aki úgy döntött kilép az életemből. Habár képes lettem volna magamtól megérteni, hogy milyen szándékok vezérelték, hogy megtegye ezt a lépést, mégsem tudtam azt felfogni, hogy miért pont ez az ember tette. A megbocsájtás képtelensége tulajdonképpen az új valóság felfoghatatlanságából fakadt.
De ahogy teltek az évek, az elfogadás és a megbocsájtás is jött magától. Ezen események sorozatánál fogva rá kellett jönnöm, hogy életünk során mindig is lesznek olyanok, akik úgy döntenek tovább állnak, míg mások maradnak. Látván ezeket a történéseket rádöbbentem, hogy minden mindennel összefügg. Ha egy eseményt csak úgy kivennék az életemből – legyen az akár jó, vagy rossz – már nem biztos, hogy ugyanígy alakult volna, mint ahogyan alakult.
Meg vagyok győződve, hogy azok a gyűlölködő érzések azok irányába, akik elmentek, teljesen feleslegesek voltak. Megértettem, hogy minden okkal történik az életünkben.
Attól, hogy úgy döntünk kisétálunk valaki életéből, még nem válunk rossz emberekké, és akit elhagyunk sem válik kevésbé szerethetővé. Az a helyzet, hogy néha a körülmények, és az érzéseink kicsúsznak az irányításunk alól, és nem marad más megoldás, mint lépni.
Viszont nehéz ezeket tisztán látni, főleg ha mi vagyunk a szenvedő fél. Hiába, ha olyan fontos ember hagy el minket nem tudjuk távol tartani a neheztelés érzését. Azonban dönthetünk úgy, hogy nem hagyjuk ezt az érzést felülkerekedni.
Meg kell értenünk, hogy az igazi szeretet nem válik gyűlöletté egyik napról a másikra. Ha ez mégis megtörténik, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy ez tényleg valódi szeretet volt? A valódi szeretet ott kezdődik, amikor elkezdjük őszintén megérteni az adott személyt. Ha nem is ismerjük a döntés okát, akkor is meg kell értenünk, hogy az adott személy valamiért így döntött, és ennek nyomós oka lehet.
Ezáltal teljesedhet ki az igazi szeretet: ha képesek leszünk elengedni a szeretett személyt. Az „elengedni” kifejezést gyakran fizikai értelemben értjük, de ebben az esetben az elengedés által lehetőséget adunk a másiknak, hogy szellemileg és érzelmileg is szabaddá válhasson. Ebben az értelemben azt tükrözi az elengedés, hogy hagyjuk, hogy azt válasszák, ami a legjobb számukra. Mert néha ami nekünk jó, az nem biztos, hogy a másiknak is jó.
Lehet, hogy túl elvontnak tűnhet egy olyan típusú szerelemben hinni, ahol nincs fizikai kontaktus, de a távolság nem semmisíti meg az érzést. A távolság nem állhat a saját és a másik boldogságának útjába. Nem számít mennyi fájdalmat okozott valaki nekünk azzal, hogy elment, meg kell próbálnunk megérteni a helyzetet.
A sérült önérzetünk alatt, bennünk van az a plusz, ami átsegíthet ezeken a nehezebb időszakokon.
Lehet, hogy összeszorul a szívem, ha arra gondolok, kik is hagytak hátra már, de ennek ellenére emlékeznem kell, hogy nincs, amit tennem. Ahelyett, hogy a „miérteket” keresném, rádöbbentem, hogy a legjobb megoldás az, ha nem keresem a „miérteket”. Ez tehet szabaddá, és ettől lehet majd végérvényesen elengedni, aki elment.
Épp olyan szeretettel gondolok azokra, akik már nem szereplői mindennapjaimnak, mint azokra, akik még mindig velem vannak. És hiszem, hogy azok, akik kisétáltak az életemből azért tették, hogy valaki újabb és jobb léphessen be. És éppen ezért mindig is hálás leszek nekik.
