„Már csak ilyen vagyok” – mondjuk néha egy rosszul sikerült beszélgetés, egy elhamarkodott döntés vagy egy újabb visszatérő konfliktus után. A mondat megnyugtató lehet, mert azt sugallja, nincs mit tenni: a személyiségünk kialakult, nekünk és a környezetünknek pedig együtt kell élnünk vele.
Egy új kutatás szerint ez a kép jóval kevésbé merev, mint hittük. A személyiségjegyek nem fagynak be a felnőttkor küszöbén, hanem az élet későbbi szakaszaiban is alakulnak. Sőt, a 15 és 90 éves kor közötti változás mértéke több hétköznapi életterület átalakulásával is összemérhető.
Miért gondoljuk, hogy a személyiség alig változik?
A Communications Psychology folyóiratban megjelent tanulmány első részében 887 amerikai résztvevőt kérdeztek meg. A mintát életkor, nem és etnikai hovatartozás szerint úgy alakították ki, hogy megközelítse az Egyesült Államok népességének összetételét.
A résztvevőknek 25 különböző jellemzőről kellett megbecsülniük, mennyit változhat azok átlagos szintje 15 és 90 éves kor között. A felsorolásban szerepeltek egészségi mutatók, pénzügyi és társas tényezők, kognitív képességek, szabadidős szokások, valamint az úgynevezett Big Five személyiségjegyek.
Az öt nagy személyiségvonás a nyitottság, a lelkiismeretesség, az extraverzió, a barátságosság és a neuroticizmus, vagyis az érzelmi instabilitásra és negatív érzelmekre való hajlam.
A válaszadók úgy vélték, hogy a személyiség ezeknél a területeknél lényegesen kevésbé változik. Különösen az extraverziót és a neuroticizmust tartották állandónak. A Big Five összességében a legstabilabbnak vélt életterület lett.
Másként fogalmazva: könnyebben elhisszük, hogy megváltozhat az egészségünk, a jövedelmünk, az alvásunk, a magányosságunk vagy a társasági életünk, mint azt, hogy mi magunk is más emberekké válhatunk.
Több mint 166 ezer ember adatai árnyalták a képet
A kutatás második részében nyolc hosszú távú vizsgálat adatait elemezték. Az Egyesült Államokban, Németországban, Hollandiában és Ausztráliában végzett kutatások összesen 166 971 résztvevő személyiségjegyeiről szolgáltattak információt.
Az eredményeket több mint harminc további jellemző – például egészségi állapot, jövedelem, társas kapcsolatok, önértékelés, alvás, testmozgás és szabadidős tevékenységek – változásával vetették össze.
A népességi átlagok alapján a nyitottság, az extraverzió és a neuroticizmus szintje 15 és 90 éves kor között összességében csökkent. A lelkiismeretesség és a barátságosság átlagos értéke viszont emelkedett.
Ez nem azt jelenti, hogy minden ember az életkor előrehaladtával csendesebbé, kevésbé kíváncsivá és automatikusan együttérzőbbé válik. Az eredmények átlagos tendenciákat mutatnak, az egyéni életutak ettől jelentősen eltérhetnek.
A változás nem egyenletes és nem mindig látványos
A személyiség alakulása ritkán hasonlít egy egyik napról a másikra bekövetkező fordulathoz. Sokszor apró elmozdulásokból áll össze: másként reagálunk a konfliktusokra, kevésbé vágyunk állandó társasági jelenlétre, pontosabban tervezzük meg a feladatainkat, vagy könnyebben figyelembe vesszük mások szükségleteit.
A kutatók nemcsak azt vizsgálták, mennyire térnek el a tulajdonságok becsült értékei 15 és 90 éves korban. A közben bekövetkező, évről évre történő elmozdulásokat is összeadták.
Az öt személyiségjegy összesített változása ezen a hosszú időszakon belül körülbelül 1,29 és 1,91 szórásegység közé esett. A lelkiismeretesség a társasági élet gyakorisága, a jövedelem, az alvás és az egészségi korlátozottság mellett a legnagyobb kumulatív változást mutató jellemzők közé került.
A személyiség tehát nem mozdulatlan háttér, amely előtt megtörténik velünk az élet. Maga is része a változásnak.
A kutatás nem ígér tetszés szerinti személyiségváltást
Az eredményekből nem következik, hogy puszta elhatározással bárki teljesen új személyiséget alakíthat ki magának. A tanulmány azt sem vizsgálta, hogy egy adott ember milyen tudatos módszerrel változtathatja meg a személyiségjegyeit.
A feldolgozott vizsgálatok nem ugyanazokat az embereket követték végig folyamatosan 15 éves kortól 90 éves korig. A modellek különböző életkorú résztvevők adataiból rajzolták meg a népességszintű életútmintázatokat. Arra sem adnak választ, hogy az emberek egymáshoz viszonyított személyiségi sorrendje mennyire marad állandó.
További korlát, hogy az adatok nyugati, demokratikus országokból származtak, ezért az eredmények nem általánosíthatók automatikusan minden kultúrára.
A „már csak ilyen vagyok” nem végleges ítélet
A személyiség folytonossága fontos része annak, ahogyan önmagunkra tekintünk. Jólesik azt érezni, hogy a sok változás között van bennünk valami ismerős és állandó. Az állandóság mégsem jelent mozdíthatatlanságot.
A kutatás nem azt állítja, hogy korábbi önmagunk eltűnik. Inkább arra világít rá, hogy az élettapasztalatok, a kapcsolataink, a felelősségeink, a veszteségeink és az új helyzetek lassan átformálhatják azt, ahogyan a világra és más emberekre reagálunk.
