Az érzések kifejezése nem mindig a legjobb választás, hiszen vannak, akik nehezen bírják elviselni az őszinteséget. Azonban, az, ha elmondjuk, hogy mit érzünk, gondolunk, később sok csalódástól, és felesleges energiapazarlástól óv meg.
Ne zárkózzunk be, lépjünk elő a rejtekhelyünkről, és vállaljuk a valódi énünket. Vigyázzunk, hogy ne zúdítsuk rá senkire az érzéseinket, ne terheljük, de mégis találjuk meg az arany középutat a megnyílás és a bezárkózás között.
Mielőtt a nyers valóságot közölnénk bárkivel is, vegyük figyelembe, hogy az illető milyen személyiség, hiszen vannak, akik nehezen bírják el az igazságot.
Nem mindig hasznos megosztani a legmélyebb érzéseket, a haragot, a bánatot, a szomorúságot, a félelmet, a fájdalmat, a véleményt, a tanácsot, a legmélyebb felismeréseket, van, aki egyszerűen nem tudja (még) befogadni.
Úgy is lehetünk hitelesek, ha közben tiszteletben tartjuk mások érzéseit. Tanuljunk meg figyelmesen hallgatni, mielőtt rázúdítanánk valakire saját történetünket, és akkor tudni fogjuk, mi az, ami a másiknak már sok, vagy talán fáj is.
Igen, legyünk “őszinték és valódiak” egymással. Mondjuk ki kendőzetlen igazságunkat… azoknak, akik nyitottak, hajlandók, készek és képesek meghallgatni, azoknak, akik képesek befogadni az igazságunkat. Egy terapeutának, egy jó barátnak, a párunknak, egy közeli családtagnak. Valakinek, aki elkötelezte magát, hogy idejét és szívét adva meghallgat minket.
De tanuljuk meg azt is, mikor ne beszéljünk. Csak lélegezzünk, maradjunk csendben, és hallgassunk. Tanuljuk meg, hogy mások mit akarnak, mire van szükségük, és mit tudnak biztosítani, megtartani és feldolgozni. Legyünk kíváncsiak az ő belső világukra is.
Van, amikor beszélni kell, de van, amikor jobb hallgatni. Ha befelé figyelünk, mindig tudni fogjuk, mit kell csinálni. Nincs jó vagy rossz út. Csak ez a véget nem érő, titokzatos tánc… amire mindannyian meghívást kaptunk.
