A mandalákat több ősi kultúra, mint a buddhizmus, hinduizmus, amerikai és ausztráliai őshonos nép, használta előszeretettel az univerzum és teljesség jelképeként. A mandala egy geometriai alakzat, ami lehet körkörös vagy négyzet alakú, absztrakt, nyugvó vagy eleven képpel ábrázolt tárggyal vagy lénnyel. Egy kozmikus diagram, ami arra emlékeztet, hogy kapcsolatban vagyunk a végtelenséggel.
A svájci elmegyógyász, Carl Gustav Jung, a mandalák lélektani hatásait kutatta, miközben a keleti vallásokat tanulmányozta. Ő vezette be a keleti mandala fogalmát a nyugati gondolatvilágba és úgy tartotta, hogy a mandalák egy belső folyamat szimbólumai, amelyek által az egyén eléri képességeinek beteljesedését a teljesség felé. Úgy beszél a mandaláról, mint az én teljességének lélektani megnyilvánulása.
Jung szerint, a mandalák elemzése során könnyű észrevenni azt, ahogyan egy körkörösen kiszabott erős mintázat, a központi részre épülve, ahonnan minden ered, vagy egy körkörös elhelyezkedésben elrendezett, egymásnak ellentmondó elemek sokasága, ellensúlyozza a pszichés állapot zűrzavarát. Ez bizonyára a természet részéről egy próbálkozás az öngyógyításra, ami inkább egy ösztönös impulzus, mintsem egy tudatos munka eredménye.
A pszichoterápiás munkájában, Jung gyakran rajzoltatott pácienseivel saját mandalákat. Ez megengedte neki, hogy a páciensei érzelmi nehézségeit azonosítani tudja, és hasznosítsa az így kapott információkat a személyiség teljességének megélése érdekében. Rájött, hogy a páciensei által rajzolt mandalákban sok a hasonlóság. Mivel ezek a mandalák megszületése, minden külső befolyástól mentes volt, arra vélt következtetni, hogy kell létezzen egy közös tudati állapot minden egyénben, amely hozzásegít azonos vagy legalábbis hasonló szimbólumok hozzáféréséhez. Ez a tudati állapot az egyénnek nem egy tudatos tulajdonsága, ezért kollektív tudattalannak nevezte el, aminek alapjául a képi szimbólumos termékek szolgálnak. Mindez, megalapozza az ősi jelképek létezését: az archetípusokét.
A mandala olyan, mint egy modell, amely valamit megmozgat bennünk, egy megszentelt geometriai alakzat, amelyben megismerjük önmagunkat és helyünket a világegyetemben. Ez egy ősi és alapvető kapcsolat, amelytől eltávolodtunk, és ehhez a kapcsolathoz visszavezető úton, a mandala lehet az útjelző. Főleg, amikor a belső, valódi énünket az ego vonja kétségbe, az egyensúlynak vissza kell állnia. Az ilyen esetekben a mandala arra vezethet, hogy hallgass a belső hangra és találd meg önmagad középpontját. Jung szavai szerint: „Egyszerűen világossá vált bennem, hogy a mandala a központ. Minden út megtestesítője. A központba vezető út az önmagunkká válás folyamatában.”
Birtalan Katalin
