Egy őszinte levél következik, amelyben egy édesanya osztja meg félelmeit a testével és a fürdőruha-viselésével kapcsolatosan. Érdemes végigolvasni.
“Irigykedtem azokra a nőkre, főként akiknek gyerekeik is voltak, hogy hogyan képesek lapos hassal, csinos lábakkal, formás popsival napozni a strandon, miközben nekem tele voltak a combjaim terhességi csíkokkal, a hasam meg sehogy sem akart eltűnni, a melleim sem álltak már olyan feszesen. Úgy gondoltam, hogy én nem érdemlem meg azt, hogy idén nyáron fürdőruhában mehessek a strandra. Mert egyszerűen nem léphetek ki a nyilvánosság elé ilyen testtel.
A gyerekeimmel pár héttel később elindultunk strandolni, több csinos anyuka is elsétált mellettünk. Én törölközőbe csavart testtel ültem a fűben, és bámultam a semmibe.
Közben azon járt az eszem, hogy mennyi baj van a testemmel. A csinos anyuka bezzeg önfeledten pancsolhat a gyerekeivel, kacaghat hangosan. De ekkor valami elindult bennem, valami arra késztetett, hogy változtatnom kell ezen az állapoton, mert ez így nem mehet tovább. Hazamentem, elővettem egy darab lapot, leírtam, hogy miként érzek, és elhatároztam, hogy másként tekintek ezentúl magamra és a testemre. A következő strandoláskor már együtt úsztam a gyerekeimmel, napoztam fürdőruhában, élveztem minden egyes percet.
Ekkor jöttem rá, hogy mennyi időt és energiát fecséreltem el azzal, hogy állandóan elégedetlenkedtem a testemmel. Pedig a változás bennem volt, de én mégis a testemet hibáztattam, hogy miért olyan, amilyen, miért nem csinos, formás. Nem foglalkoztam azzal, hogy elfogadjam önmagam, és pontosan emiatt még felszedtem pár kilót.
Nincs tökéletes testem, de ahhoz viszont jogom van, hogy fürdőruhában menjek a strandra, és élvezzem a vizet, a napfényt. Az, hogy ki mit gondol, egyszerűen nem érdekel. Ez az én testem, ez vagyok én. A gyerekeim sosem fogják azt mondani: “Az én anyukám annyira csodás, mindig óriási pólókban jön a strandra, egész nap ül a füvön és bámul maga elé.” Viszont remélem azt igen, hogy nagyon jól érzi magát a bőrében, sokat lehet vele kacagni, nevetni, mert bízik önmagában.
Ahhoz, hogy idáig eljussak, sok erőfeszítésbe került. Néha még mindig megszólalnak olyan hangok a fejemben, amelyek kigúnyolják a testemet. De jóval ritkábban fordulnak elő már, mint az elmúlt 30 évben. El kellett fogadnom, meg kellett szeretnem a testemet, barátságot kellett kötnünk ahhoz, hogy az életem jó irányba forduljon. El kellett döntenem, hogy gyerekeimet egy olyan anya nevelje-e fel, aki tele van kétségekkel, önbizalomhiánnyal, vagy éppenséggel elfogadja, szereti magát, biztonságot, nyugodtságot közvetít a lurkói számára.
Ma már erősebbnek, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mint bármikor. És ezt a férjem is észrevette, hiszen mikor ő is velünk strandolt, rácsodálkozott a szép fürdőruhámra, és szinte egész nap bókokkal halmozott el.
Nem akarom arra fecsérelni az időt, az életemet, hogy elégedetlenkedek, hol a testemmel, hol a környezetemmel. Boldog akarok lenni, és képes vagyok rá. Így hát kedves anyukák, fürdőruhára fel! Irány a strand, a napfény, a ragyogás, a móka, a pihenés!”
