Egy gyermek születése az ember életének vitathatatlanul egyik legboldogabb pillanata. Nem így Kate-nek és férjének, David-nek, akiknek rögtön a szülés után borzalmas perceket kellett átélniük. Ugyanis a 27 hétre született ikerbabáik világrajöttekor a koraszülött Jamie-t az orvosok a klinikai halál állapotában találták.
„Jamie nem élte túl, sajnos elvesztettük…” – Katie elmondása szerint, így nyilatkoztak akkor orvosai. Ezután a nővér odaadta szüleinek a kisfiút, hogy elbúcsúzhassanak tőle. Kate azonban beszélni kezdett a mellkasán fekvő babájához, ami nem várt reakciót váltott ki az újszülöttben. A kis Jamie két órán keresztül feküdt anyja mellkasán, miközben ő simogatta és férjével együtt folyamatosan beszélt hozzá, elmondta, hogy a nővére, Emily jól van és egészséges.
„Egyszer csak elkezdett levegő után kapkodni, én meg azt mondtam Úristen, mi folyik itt?” – emlékszik vissza Katie, mire az orvosok azt mondták nekik, ne reménykedjenek, mert ez csak egy reflex – egyszerűen nem lehet életben.
„Majd egy kicsivel később kinyitotta a szemeit…” – mondja Kate, és elkezdte szopni az ujját. Az orvosok ledöbbenten álltak előtte.
„Folyamatosan csak rázták a fejüket, és azt ismételték, hogy ez hihetetlen, ez egyszerűen nem igaz.”
Csodával határos módon, a kis Jamie mindenki szeme láttára tért eszméletéhez és jött vissza a klinikai halál állapotából.
„Szerencsés vagyok, hogy ilyen okos és erős feleségem van. Mindazt, amit tett ösztönösen tette és a fiúnk valószínűleg már nem élne, ha nem így cselekszik. Ez mindenképp ösztönző mások számára is.” – vélekedik David, Jamie apukája.
Az anya érintése csodát művelt, még az orvosokat is ámulatba ejtette: „Hát nem elképesztő, hogy az anya teste és annak melege, egész lényének hatása abban a kritikus időszakban, visszahozta gyermekét? Ez egészen bámulatos.” – vélekedett Dr. John D’arcy orvos szakértő. Jamie és ikertestvére, Emily, mostanra már öt hónaposak, és boldogan élnek szüleikkel Sydney-ben, Ausztráliában.
„Szerencsések voltunk. Nagyon szerencsések. Talán az egész világon a legszerencsésebbek.” – mondja David.
Egy televíziós műsor interjút készített a szerencsés házaspárral, amin természetesen gyerekeik is jelen voltak:
- Abban a pillanatban, a szülés után, miután szembesítettek a lesújtó hírrel… mi késztetett arra, amit tettél?
- Csak hat hónapig viselhettem őt, nem elég ideig. De tudod, találkozni akartam vele, meg akartam őt ismerni. Azt akartam, hogy ő is megismerjen minket, és tudja, hogy szerettük őt, mielőtt elmenne.
- Tehát dédelgetni kezdted, és beszéltél hozzá…
- Igen, a nevén szólítottam, elmondtam neki, hogy a nővére jól van. Mindent elmondtunk neki, amiben része lehetne, amíg felnő. Egyszóval próbáltuk őt meggyőzni, hogy maradjon velünk (nevetnek). És megcsinálta!
- Ismerted a kenguru-gondozás elvét előtte?
- Igen, olvastam róla pár évvel ezelőtt, hogy egy anyának koraszülött volt a gyermeke, és, hogy a tested ilyenkor gyakorlatilag inkubátorként működik – melegen tartja őt, miközben érzi az illatod és hallja a szívverésed. Azzal, hogy visszatették őt a mellkasomra, a lehető legközelebb lehetett hozzám, úgy, mint amikor a méhemben volt. Egy kicsit visszakaphatta azt a biztonságot.
- Az alatt a két óra leforgása alatt reméltétek, hogy vissza fog jönni hozzátok, vagy már feladtátok?
- Próbáltuk elfogadni azt, hogy elveszíthetjük őt. És megpróbáltuk a legtöbbet kihozni azokból az utolsó, értékes pillanatokból. Szerettük volna, hogy ez minél tovább tartson, amit sikerült is feltornászni két órára – ami még azóta is tart. Elképesztően szerencsések vagyunk.
- Mondtátok, hogy a kezdeti lélegzetvételekre az orvos azt mondta, csak válaszreakció. Mindössze így reagál a teste, semmi több ennél. Mit éreztetek, amikor mégis kinyitotta a szemét?
- Egyrészt arra gondoltunk, mi van, ha tényleg megcsinálja? Mi van, ha mégis csoda történik és túléli? Másrészt viszont ott volt bennünk, hogy nem, ez mégiscsak egy reflexes dolog, az lehet a magyarázata. Ekkor arra gondoltunk, igazi áldás, hogy láthatjuk a szemét, mielőtt elmegy. De nyitva tartotta! (nevetnek) És mozgatni kezdte a fejét, és markolni az ujjamat. Csodálatos volt.
- Akkor már elhittétek, amiről két óráig azt gondoltátok, nem történhet meg. És hívtátok az orvost…
- Igen, lényegében öt perc után kezdett mozgolódni, ahogy átadták nekünk. A mozgások egyre erősödtek, két óra után pedig úgy éreztük, egyre jobb az állapota, egyáltalán nem halott. Akkor pedig azt kértük az orvostól – mert nem jött vissza, csak azt ismételgette, hogy reflex és minden, erre egy élettelen baba nem képes… – , hogy jöjjön és mondja el, mégis miért halt meg a babánk. Így végül visszajött hozzánk.
- Most pedig itt vannak mindketten egészségesen, Emily és Jamie is…
Egyed Zsuzsanna
