Emlékeztek? A nagy „világvége” előtt, azaz 2012. december 21. előtt sokan azt híresztelték, hogy eljön 3 nap sötétség, ami alatt nem jöhetünk ki a házainkból, de nem engedhetünk be senkit, és ha lehet, az ablakon se nézzünk ki, mert rettenetes dolgok történnek majd.

Hát eljött. Pár év késéssel, de megérkezett. És nem 3 napig tart, hanem 3 hónapig. Nem mehetünk ki a lakásainkból, nem fogadhatunk vendégeket. Az igaz, a napsütésre és friss levegőre vágyakozva kinézhetünk az ablakon.

De a napsütés ellenére valóban sötétség van, ahogy azt a világvége szakértők jó pár évvel ezelőtt megjósolták. Sötétség van bennünk. Mert bezártuk a lelkünk. Mert félünk, és félelemmel töltünk el másokat is, a TV-ben az új betegeket és a halottainkat számoljuk és rettegünk, hogy számunkra mit hoz a holnap. Összeesküvés elméleteket gyártunk, vajon ki a hibás mindezért: Kína, az Egyesült Államok, másvalaki?

Pedig csak egy lehetőséget kaptunk. Ebben a rohanó világban kicsit megpihenhetünk, és a lelkünkbe nézhetünk. Most van időnk arra, hogy számadást végezzünk: jó úton járunk-e? Változtatnunk kellene? Megbocsátani és bocsánatot kérni, mert lehet, hogy holnap már nem leszünk. Hiszen erre való a világvége, vagy nem?

Még a járvány elején, kora reggel munkába menet élveztem a napsugár simogatását az arcomon, a reggeli szellő csípősségét (március eleje volt), és egy röpke pillanatig úgy éreztem, hogy de igazságtalan a világ: betegek és halottak mindenfele, kietlen utcák, és a természet megy tovább a maga útján, mit sem törődik bánatunkkal, gyászunkkal. Végzi a dolgát. És ennél a szónál rádöbbentem, hogy mi sem természetesebb ennél, és hogy igen, most végre kibontakozhat teljes pompájával, mert azzal, hogy gyárakat zártunk be, kevesebbet szemetelünk, végre teret kaphatott, hogy kigyógyítsa magát az általunk okozott sebekből. És hogy ez így igazságos.

Mi lesz ennek a vége? Nem tudom. Csak azt remélem, hogy mindannyian megtanuljuk a leckét, melyet ez a járvány üzent nekünk és ezzel begyógyítjuk sebeinket, és egy új, igazabb és egészségesebb úton folytatjuk majd az életet. Hisz nemcsak a koronavírus okozhatja halálunk, az életünk velejárója, bármikor, bárhol bekövetkezhet.

Meg kell tanulnunk élni, úgy élni, hogy ne bánjuk, ha eljön a vég. Ne sajnáljuk, hogy álmainkat nem valósítottuk meg. Meg kell tanuljuk, hogy ideje lassítani, hogy nemcsak a munka és a pénz a fontos, hanem a család, a barátok. Töltsünk együtt velük minél több minőségi időt. Olvassunk és járjuk a természetet. Értékeljük a napsütést és a virágok ezerféleségét, a méhzümmögést. És szeressük, óvjuk az életet. És most nem a földi, anyagi létünkre gondoltam, hanem a nagybetűs ÉLETRE, lelkünk épségére, az igazságosságra, az összefogásra. Tudom, utópisztikus gondolatok, de csak így kecmereghetünk ki a sötétségből.

Szeretettel,
Judit

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.